A fiatalok áldozati szerepe: a naiv hősiesség megnyilvánulása.

A közelmúltban a magyar kormány döntése értelmében kitiltotta a Sziget fesztiválra meghívott északír Kneecap együttest. Ezt a lépést több száz zenész és művész tiltakozása előzte meg, akik aggodalmukat fejezték ki a zenekar fellépése miatt. A tiltakozás hátterében az áll, hogy a Kneecap nyíltan támogatta a Hamaszt és a Hezbollahot, különösen a Gázai övezetben zajló, október 7-i palesztin terrortámadásokat követően. Az együttes által képviselt szélsőséges nézetek és terroristák melletti kiállás már régóta vitákat generál, és a mostani események csak tovább fokozzák a feszültséget. Számomra megdöbbentő, hogy egy ilyen zenekar a közönség körében ilyen mértékben elfogadottá és népszerűvé válhatott.

Ami az "utolsó cseppet" illeti, 2023. október 7-én a Hamaszhoz kapcsolódó palesztin fegyveres csoportok támadásokat intéztek Izrael és izraeli, valamint más nemzetiségű állampolgárok ellen. A támadások következtében sok ember életét vesztette, és számos foglyot ejtettek, akikről még nem rendelkezünk pontos információkkal. Izrael válaszul lerohanta a Gázai övezetet, és egy véres konfliktus vette kezdetét, amelyet akár etnikai tisztogatásként is lehet értelmezni. Habár néhány túszt sikerült kiszabadítani vagy túszcserével visszaszerezni, sok fogoly sorsa továbbra is bizonytalan. Amit azonban egyértelműen látni lehet, az az, hogy Izrael hadműveletei már régóta nem csupán a túszok megmentéséről szólnak. Ilyen körülmények között sokan együttérzést érezhetnek a lakóhelyükről elüldözött és bombázásnak kitett palesztin néppel.

A helyzet bonyolultságát az adja, hogy a palesztin nép iránti szolidaritás gyakran összemosódik azokkal a csoportokkal, mint a Hamasz és a Hezbollah, amelyek maguk is a képviseletük jogát hangoztatják, ám terrorszervezeteknek minősülnek. Azt is sajnálatosnak tartom, hogy egyesek számára a palesztin zászló lengetése csupán egy eszköz lehet, amellyel pillanatnyi figyelmet szeretnének magukra irányítani. Ezzel szemben a Kneecap, az északír formáció, tudatosan áll ki a Hamasz és a Hezbollah mellett, mivel számukra ezek a csoportok nem terrorizmus képviselői, hanem a függetlenségért küzdő harcosok.

Most elérkeztünk ahhoz a ponthoz, ami a banda múltja miatt régóta egy hatalmas figyelmeztető jelként kellene, hogy szolgáljon, és ami miatt egy komoly fesztivál- vagy koncertszervezőnek messziről el kellene kerülnie őket. A Kneecap egy északír zenekar, amely már a kezdetektől fogva hirdeti a korábbi ír terrorszervezet, az IRA eszméit.

Mint tudjuk, az 1960-as évektől egészen 1998-ig az Egyesült Királysághoz tartozó Észak-Írországban polgárháború zajlott, amit a britek az eufemisztikus "The Troubles" - "a bajok" - néven szoktak emlegetni. Az Írországhoz való csatlakozást szorgalmazó szervezeteket az IRA vezette, velük szemben álltak a lojalisták, miközben a brit haderő igyekezett rendet tartani, bár értelemszerűen elsősorban a szakadár szervezetekre és tagjaikra csapott le nagyobb határozottsággal.

A probléma gyökerei az Ír sziget 1922-es kettéosztásában rejlenek. Az Ír Köztársaság és az Egyesült Királyság közötti megállapodás értelmében az anglikán többséggel rendelkező Észak-Írország az Egyesült Királyság része maradt. Az ezt követő négy évtizedben azonban az IRA, a britek ellen korábban harcoló felkelő szervezet, nem tudta elfogadni ezt a helyzetet. Számos terrortámadással és fegyveres összecsapással próbálta újraéleszteni a forradalom szellemét, ami végül a '60-as évek második felében sikerült is. Ekkor indultak el a híres "bajok".

A következő bő három évtizedben véres polgárháború dúlt, melynek során 1991-ben például aknavetővel támadták meg a miniszterelnöki rezidenciát a Downing Street 10. szám alatt - ez inkább látványos eseménynek bizonyult, mintsem valódi hatásos támadásnak. Végül 1998-ban a Nagypénteki Megállapodás révén sikerült elindítani egy politikai folyamatot, és "kiegyezni" az IRA-val, miután mindkét fél belátta, hogy nem képes elérni kitűzött céljait. Azóta Észak-Írország viszonylag békés időszakokat él meg, bár a Brexit következtében újra felerősödtek az Írország egyesítését sürgető hangok.

Térjünk vissza egy kicsit a Kneecap zenekarhoz. A banda tagjai még túlságosan fiatalok ahhoz, hogy ténylegesen megtapasztalhassák a polgárháborús időszak eseményeit, illetve azok hatását a lakosság életére. Ami igazán aggasztó, hogy láthatóan nem is érdeklik őket a múlt fájdalmas emlékei és tragédiái. Számukra az IRA nem más, mint egy vágyott ideál – az egyesült Írország megtestesítője. Nyilatkozataikban és közösségi médiás bejegyzéseikben gyakran hangsúlyozzák, hogy az IRA tettei helyesek voltak, és a szervezetet követendő példaként emlegetik.

Az együttes neve egy különös büntetési módszerből származik, amelyet az IRA gyakran alkalmazott a gyanús árulókkal szemben. A "kneecapping" kifejezés a térdkalács célzott lövését vagy eltörését jelenti, amely bár a törvény értelmében "csupán" súlyos testi sértésnek számított, az áldozatok számára elképesztő szenvedést és fájdalmat jelentett. Azonban az együttes ambíciói túlmutattak a terrorista szervezet puszta népszerűsítésén: korábban arra is buzdították a híveiket, hogy végezzenek parlamenti képviselőkkel, különösen a konzervatív politikusokkal: "Csak a halott Tory a jó Tory."

A helyzet egy másik tragikus aspektusa, hogy a '90-es évek könnyűzenéje és popkultúrája olyan szintre jutott, ahol már bátran fellépett a konfliktusok és azok társadalmi következményei ellen. Egyik legismertebb példája ennek a The Cranberries ikonikus száma, a Zombie, amely az északír polgárháború brutalitására hívja fel a figyelmet. Dolores O'Riordan, a dal szerzője, egy interjúban hangsúlyozta, hogy a szám a warringtoni bombatámadás után született, amelyben tragikus módon két fiatal áldozatot, egy 3 és egy 12 éves gyereket veszítettünk el. Alig negyedszázad alatt odáig jutottunk, hogy egy zenekar már a bombatámadások előkészítőit ünnepli, ami mélyen elgondolkodtató a társadalmi értékek és a művészet szerepéről.

Számomra már az felfoghatatlan, hogy lehet, hogy ezek után az együttes gond nélkül koncertezik, az pedig végképp elkeserítő, hogy mennyien rajonganak értük. A magyarázat az lehet, hogy a tudatos médiafogyasztás a legkevésbé sem jellemző a társadalomra: inkább csak szavak szintjén létező fogalom, mint a valóságban alkalmazott módszer. Ráadásul még az anyanyelvi beszélők sem tudatosan, a szövegre figyelve hallgatnak zenét - így lehet, hogy a Zombie ma egy halloweeni szám, nem pedig egy háborúellenes himnusz. A Kneecapnél erre az teszi fel a koronát, hogy a számokban keveredik a gaelic és az angol nyelv, a rajongók pedig gondolkodás nélkül lájkolják és osztják tovább a posztjaikat és interjúikat. Mégis megdöbbentő emberek százezreinek rajongása egy szélsőséges eszméket éltető zenekar iránt.

A magyar kormány Kneecap kitiltása meglehetősen sokkoló döntés, amely sokak figyelmét felkeltette. Véleményem szerint a művészet és a művészi önkifejezés korlátozása nem helyénvaló, és hasonlóképpen gondolkodom a szólásszabadságról is. Ugyanakkor van egy határvonal, amelyet nem szabad átlépni – a terrorizmus népszerűsítése és támogatása pont ilyen határ. Fontos megérteni, hogy a szólásszabadság nem mentesít minket a következmények alól: mindannyiunknak felelősséget kell vállalnia a szavainkért és tetteinkért, még egy demokratikus társadalomban is.

De ezt a döntést nem a kormánynak kellett volna első körben meghoznia, hanem a Sziget szervezőinek, amikor a fellépők névsorán dolgoztak. Azzal a szervezőknek is tisztában kell lenniük, hogy egy előadó nem szimplán művész, hanem influenszer is - komoly hatással bír a követőire, illetve azokra, akik rajonganak érte. Ha egy koncert szervezője szerint egy ilyen zenekar megfér a kínálatban, még ha elhatárolódnak is az ideáitól - mint Majkától a Campus Fesztivál szervezői -, az nem változtatja meg a tényt, hogy meghívták. Ebből következően pedig annyira mégsem tartják aggályosnak a népszerűsített eszméket, vagy - ami rosszabb - nem foglalkoznak velük, amíg az együttes bevételt hoz.

Ha már Majka szóba került: az ő előadása, amely Bindzsisztán vezetőjének szimbolikus "lelövését" tartalmazza, nem lépi át azt a bizonyos határt. Ez csupán egy művészi megnyilvánulás, nem pedig cselekvésre ösztönző felhívás, ellentétben a korábban említett példákkal. Persze, az áthallások és utalások felfedezése lehetséges, de óriási a különbség a metaforikus kifejezésmód és a nyílt felszólítás között.

A Kneecap esetében pedig az már csak a hab a tortán, hogy most rengeteg ellenzéki, anélkül, hogy minimálisan tájékozódna arról, valójában kiket tiltott ki a kormány, mártírt csinál ebből a három ír hülyegyerekből, és piedesztálra emeli őket. Ők meg boldogan rájátszanak mint az elnyomó rendszer áldozatai.

A szerző történész, aki a múlt rejtelmeit kutatja és a történelem szövetét szövi újra.