A 20 éve készülő tudósítás váratlan fordulatokat tartogatott, amikor az Index újságíróját Párizsban tévesen terroristának nézték.

Terroristának tituláltak, és egyre inkább az életemért aggódtam, a fáradtság pedig már-már elviselhetetlenné vált. De a legintenzívebb remegést akkor éreztem, amikor Siklósi Gergely felállt a pástra az utolsó, sorsdöntő tusra. Így éltem meg első bálozóként a párizsi olimpia izgalmas forgatagát.

Lehet, hogy a gyomrom nem bírja a terhelést. Talán a prémium italok elhagyása okozza ezt a problémát.

Mindenesetre be kell vallanom, hogy az a méregdrága francia rum egyáltalán nem nyerte el a tetszésemet. Huber Tamás, a kollégám, annyira meglepődött, hogy a szemei szinte kiugrottak a helyükről, aztán a döbbenet helyét lassan átvette a megvetés, amikor közöltem, hogy a drága ital mellé egy kólát is kérek. Aztán, amikor jó alaposan beleittam a piros címkés üvegbe, szinte érződött a szoba levegőjében a feszültség, ahogy a döntésem visszhangzott a falak között...

Az olimpia kezdetén úgy éreztem, hogy a fogadás remek döntés volt, de tizenkilenc napnyi szinte álmatlan éjszaka után már nem voltam ennyire biztos benne. A rítus azonban, amely körül övezett, tökéletesen illeszkedett a pillanathoz. Néhány órával korábban még Versailles varázslatos utcáit jártam, és a gyönyörű, kavicsos ösvényeken kalandozva annyira eltévedtem a híres kastély környékén, hogy lemaradtam Gulyás Michelle lovaglásának csodájáról, mire végre rátaláltam a helyemre. A rohanás azonban megérte, hiszen a párizsi játékok örömteli csúcspontját élhettem át: a hatodik magyar aranyérmet, és ez volt az ötödik, amit a helyszínen tapasztalhattam meg, ráadásul még írhatok is róla az Indexen. Igazán volt mit ünnepelni!

A fogadás, amit az első párizsi napunk során kötöttünk, a francia-magyar női kézilabda mérkőzés után, hajnali egy órakor, a szállásunk kényelmes terében zajlott. Két izgalmas tételből állt: először is, meg kellett tippelnünk, hogy öt-öt aranyérmes és dobogós olimpikonunk végső helyezése hogyan alakul, másrészt pedig azt is, hogy ezek közül hány érmes eseményről tudunk majd beszámolni. A tippelés eredménye, meglepetésünkre, döntetlennel zárult. Az érmes események tekintetében azonban a balszerencsém ellenére, vagy talán a vívás és úszás iránti szenvedélyemnek, esetleg a jó csillagomnak köszönhetően, 5-1-re győztem.

"Sétám a sugárúton zajlott, ahol nyitott szívvel léptem az ismeretlenség ajtajához."

Az első aranyéremre való várakozás kifejezetten hosszúnak tűnt, a versenyzőink sorra búcsúztak a megmérettetésektől. Az első néhány nap során nem a szerencsémre gondoltam, inkább azon merengtem, talán én vagyok az, aki rontást hoz a sportolóinkra. Minden egyes interjú, vagy akár egy rövid beszélgetés után, akivel találkoztam, szinte azonnal kiesett a versenyről. De szerencsére ez nem jelentette azt, hogy a várakozás alatt ne éltem volna meg felejthetetlen pillanatokat. Alig tizenöt perccel a megérkezésünk után, szemtanúja lehettem, ahogy Zinédine Zidane, a Juventus, a Real Madrid és a francia válogatott egykori ikonikus játékosa, három méterre elhaladt mellettem. A szembetűnő tar feje, amelyet a körülötte álló, mintegy kéttucatnyi rendőr és reptéri biztonsági őr védett, szinte már csak másodlagos volt a figyelem középpontjában. Az ilyen élmények feledtetik a várakozás nehézségeit, és emlékezetessé teszik ezt az időszakot.

- Zidane?

- Zidane.

- Jól van, akkor megérkeztünk.

A beszélgetésünk valahogy így zajlott Tomival, miközben a csomagunkra vártunk. Nyakunkban ott lógott a frissen érvényesített olimpiai akkreditációs kártya, és figyeltük, ahogy a tekintélyt parancsoló csapat a távolban jobbra fordul, majd lassan, de biztosan eltűnik a látóterünkből.

"Valami különös késztetés fogott el, hogy üdvözöljek valakit, és te voltál az, akire elsőként gondoltam."

Az is hamar kiderült, nemcsak a reptéren veszik komolyan a biztonságot. Az utcákon majdnem annyi volt a gépfegyveres katona, mint a játékok zöldes pólóját viselő önkéntes. A legtöbb eseményre reptéri átvilágítást idéző tortúra útján lehetett csak bejutni. A szervezők arra kérték az újságírókat, hozzanak saját kulacsot az olimpiára, mert a fenntarthatóság jegyében úgy oldják meg a vízfogyasztást, PET-palackok helyett csak vízadagoló gépek lesznek kihelyezve. (Ugyanannak a szervezői részről némileg képmutatónak tetsző törekvésnek volt a része ez is, ami miatt a médiacentrumokban kialakított büfében húsételt nem lehetett vásárolni, mondván, a növényi helyettesítőkkel készült hot-dognak - még a büfés is grimaszolt, mikor erről beszélt - kisebb az ökológiai lábnyoma.)

A biztonságiak a legtöbb bejáratnál azt kérték, kortyoljunk egy nagyot a kulacsunkból, függetlenül attól, szomjasak vagyunk-e. Nehogy valami kemikáliát, mérget csempésszünk így a stadionokba. Kétszer-háromszor kifejezetten vicces eredményre vezetett, amikor egy ügybuzgó biztonsági nem találta elég meggyőzőnek a kortyolást, és még nagyobbat kért...

Az olimpia első harmadának végén, amikor a férfi kardcsapat ezüstérmét hozó izgalom helyett váratlanul egy terroristának néztek, már legkevésbé sem volt vicces a helyzet. Kutyás átvizsgálás, csomagom és ruhám alapos ellenőrzése, valamint különféle minták vétele a "csak pár perces rutinellenőrzés" keretein belül – mindez kicsit túlzásnak tűnt. A bűnöm csupán annyi volt, hogy a versenyt követően, a fáradtságom ellenére, hosszabbra nyúlt sajtótájékoztatót tartottam, és úgy éreztem, hogy éjfél közeledtével elérkezett az idő, hogy videón bejelentkezzek a feleségemhez. Miközben a Grand Palais ideiglenes lelátói alatt kanyargó folyosókat jártam, megálltam, hogy a telefon kamerájával néhány pillanatot megörökítsek az ekkor már teljesen üres, részben félhomályba burkolózó, mégis lélegzetelállító helyszínről.

Valaki észrevett, és ahelyett, hogy kérdéseket tett volna fel, három biztonsági őrt küldött rám. Zavartan letettem a telefont, akkor még azt gondoltam, hogy csupán azért jöttek, hogy figyelmeztessenek: még ilyen helyzetekben sem lenne szabad videózni. Amikor azonban megpróbáltam bemutatni a személyimet, az újságírói igazolványomat, és elmagyarázni, ki vagyok, már nem számított. Talán segített volna a félreértések elkerülésében, ha nem csupán a biztonsági sátornál ülő ember tud angolul – és azt is csak kicsit jobban, mint ahogyan én beszélek franciául.

Az öt perc végül valóban nem volt tíz-tizenkettőnél sokkal több. De a pulzusom közben így is verdeste a plafont. Akkor még mit sem sejtve abból, hogy két nappal később, még micsoda izgalmak várnak majd rám a helyszínen, köszönhetően férfi párbajtőrözőinknek, valamint Siklósi Gergely aranytusos akciójának.

Az élőben megélt öt aranyérem mindegyike egyedi és különleges a maga módján, de ha a szívemre helyezem a kezem, a párbajtőrcsapat sikerei valahogy még közelebb állnak hozzám. Nem csupán a drámai pillanatok miatt. A négy muskétás, Siklósi, Andrásfi Tibor, Koch Máté és Nagy Dávid történetét szinte már ezer éve követem. Pályafutásom során a legutóbbi három fiatal tehetség sikerét szorosan figyelemmel kísérhettem. Így mélyen belemerültem a küzdelmeikbe és a párizsi események forgatagába is. Remélem, hogy ez a közvetítési tapasztalat hozzájárult a tudósításaim színvonalához, mindenesetre a személyes élmények alaposan fokozták a győzelem utáni katarzist. Izgultam a többi vívóért és a többi magyarért is, de a japánok elleni döntő során valahogy egyszer sem remegett a kezem, amikor az utolsó mondatokat írtam.

"Azt mondtad, találkozni készülsz egy bárban néhány örült alakkal..."

Nem mondhatom el ugyanezt a lábaim állapotáról. Azok még bizonytalanabbnak tűntek, amikor két nap elteltével életem első olimpiai falujába készültem. Olyan helyre, amely eddig teljesen elérhetetlen varázsvilág volt számomra. A médiabejáratnál akcreditációs kártyát kellett cserélni: az eseményé le, az olimpiai falué pedig fel. Az utóbbi csak 200 példányban készült, így a szervezők igyekeztek biztosítani, hogy ennél több újságíró ne tartózkodhasson egy időben a területen.

Bent Siklósi és a vívóválogatott szövetségi kapitánya, a fegyvernemi nagy előd, Boczkó Gábor párosa fogadott, hogy előbbivel majd negyven percet beszélgessünk, újra meg újra az örömkönnyek eleredése, a sírás határán táncolva. Mint kiderült, nemcsak én, hanem a főszereplő is igen mélyen élte meg a két napja történteket, és még javában küzdött azzal, hogy feldolgozza a sikert. A végeredmény, egy néhány pontján inkább formabontó, mint az iskolában tanult szakmai követelményeknek betűhíven megfelelő, de összességében, érzésem szerint jól sikerült beszélgetés - és podcast.

Egyedülálló élményeket éltem át, amikor a Márton ikrekkel kávéztam, és Viviana olimpiai aranyérme után ünnepeltünk együtt egy friss olimpiai bajnok társaságában.

Persze nekünk sem, nekem sem jöhetett össze minden. A falulátogatás arra a napra esett, amikor Halász Bence kalapácsvető döntője is volt, a kettő között egy női vízilabda-mérkőzéssel. A helyzet annyiból még szerencsésen alakult, hogy az olimpiai falu ugyanúgy Párizs északi részére esett, mint a Vizi központ, és a második héttől az atlétikai versenyeknek otthont adó Stade de France. A terv az volt, egy átszállással, körülbelül négy metrómegállóból és 600 méter sétából teljesítem a transzfert, legfeljebb 30 perc alatt átérek a stadionhoz, a médiacenterben lesz két és fél, jobb esetben három órám megírni és szerkeszteni a felvett interjút, a kis hídon átrohanni az uszodába, megírni a magyar-ausztrál pólómeccset, aztán visszarohanva kényelmesen lesz idő a legjobb helyet megtalálni Halászék döntőjére. Aha... Ha-ha...

A mai napig rejtély számomra, hogyan működött a belső robotpilótám az azt követő délutánon. Hogyan tudtam egyáltalán megírni egy betűt is az ausztrálok ellen elveszített, kulcsfontosságú meccsről? Amit sikerült rekonstruálnom, az az, hogy a médiacentrum egyik asztalára dőlve, a nyitott laptopom mellett két órát tölthettem el az öntudatlanság határán, mielőtt, bár erről sincsenek megőrzött emlékeim, átrohantam az uszodába, éppen a találkozó első negyedének végére érkezve. Az önkéntesek és a többi nemzet újságíróinak tiszteletére mondom, hogy senki sem próbált felébreszteni - vagy legalábbis nem tették elég határozottan -, és ellentétben néhány kollégám Paris La Défense Arénában történt eszközvesztésével, a tudósítói felszerelésem teljesen ép maradt.

"Mentem veled, énekeltünk, táncoltunk és még csak nem is gondoltunk a..."

A pólómeccs csalódottsága után a kalapácsvetők döntője - Halász ezüstérmével - hozott némi megnyugvást, és az eufória érzése néhány órára ismét elfeledtette velem a fáradtságot, mintha csak egy varázslat söpörte volna el a kimerültség minden nyomát.

Nem az önfényezés szándékával mondom, de a párosunk tényleg belehúzott az iparba, és valahol mélyen kódolva volt a történetben, hogy előbb-utóbb a szervezetemben aktiválódik a vészleállító mechanizmus. Emlékszem, Tomival hol ámulva, hol megrökönyödve hallgattuk a nagyobb stábbal érkező magyar kollégákat, akik reggelente kondiedzésekről, az otthoni rutinjuknak megfelelő 4-5 kilométeres futásokról, vagy éppen egy laza városnézésről meséltek. Én meg közben azon töprengtem, hogy melyik két tudósítás között tudom reálisan beiktatni egy FranPrix-bolt meglátogatását, hogy a 5 eurós steak burgonya-sült csirkecomb (amely valóban életmentőnek bizonyult) kombinációjával legalább valami meleg ételt tudjak magamhoz venni.

Nálunk rendre reggel nyolc-kilenctől estig tele volt a naptár eseménnyel, a város egyik pontjából a másikba való, remélhetőleg zökkenőmentes rohanással. S amikor egy-egy délelőtt vagy este szabadabban is alakult volna... Hát, pihenés helyett, bár arra is lett volna igény, az ötödik-hatodik naptól kezdve mind óriásibb igény, nyert a másik rendkívül erős késztetés. Az, amely arról duruzsolt az ember fáradtságtól zúgó fülébe: most kell megnézni mindent, amit lehet!

A szállásválasztás szempontjából igazán jól sikerült a döntésünk, hiszen Párizs déli pavilonsorán, a Versailles-i kapu közelében találtuk magunkat. Itt, a helyi Hungexpót idéző rendezvényközpontban nemcsak a kézilabdatorna csoportmeccseinek izgalma várta a látogatókat, hanem számos röplabda-mérkőzés és asztalitenisz összecsapás is zajlott. A második héttől pedig a különböző súlyemelő versenyszámok is színesítették a programot. Az üresjáratok, amelyek olyan ritkák voltak, mint a fehér holló, mindig tartogattak valamilyen sportos meglepetést. Tomival az egyetlen közös szabad esténken - amikor akár még egy podcastet is rögzíthettünk volna - úgy döntöttünk, hogy kimenőt tartunk, és elmegyünk megnézni a Brazília és az Egyesült Államok férfi röplabda-nyolcaddöntőjét. "Mikor láthatunk még ilyet?!" - kiáltottuk fel izgalmunkban.

Annyit elárulhatok, hogy a mérkőzés emlékei elmosódottak, mint egy régi fénykép. Azonban egy dologra tisztán emlékszem: gyermeki ámulattal néztem, hogy a 190 centim ellenére a pályán én voltam a második legalacsonyabb. A drukkerek lelkesedése valósággal megmozgatta az ideiglenes lelátót, ahol a sajtó is helyet kapott; érzésem szerint a szerkezet fél-egy métert ingott alattunk, ahogy a tömeg táncolt. A második szett végére már a halálfélelem is hatalmába kerített, és csak arra tudtam gondolni, hogy a brazilok minél gyorsabban zárják le a meccset. Persze, ők is nyertek egy szettet, aminek következtében a dél-amerikai szurkolók még intenzívebb ünneplésbe kezdtek, miközben én csak próbáltam megőrizni a lelki nyugalmamat, hiszen már nemcsak a gyomrom, de az agyam is hintázott odabent.

Utólag visszagondolva, igazán szerencsésnek mondhatom magam, hogy csupán egyetlen komolyabb nehézség merült fel az egész kaland során. Azonban menet közben a helyszíni tudósításom kálváriája igencsak megterhelő volt. Ez a triatlonverseny, amihez a közeli metrómegállóból, a III. Sándor hídon felállított ideiglenes lelátó árnyékában készülődtem, egyáltalán nem tűnt ismeretlennek. Mégis, az a reggel teljesen váratlanul ért. Az előző este beharangozott átjárók eltűntek, a hídhoz vezető út pedig elérhetetlenné vált. Mire végre, a lezárásokkal küzdve, eljutottam a Grand Palais biztonsági bejáratáig, már a legjobbak a futásra készültek. A sajtópáholyhoz vezető út viszont zsúfolásig megtelt, így esélyem sem maradt, hogy időben leadjam a cikkemet. Szerencsére az itthoni stáb megoldotta a helyzetet, de egy darabig még mindig ott motoszkált bennem az egyik szerkesztői megjegyzés, ami így szólt: "Nem csak nézelődni küldtek ki."

Napokkal később nyert értelmet az egész kudarcélmény. Kicsit azt éltem meg tudósítói fronton, mint amit női kézilabdázóink élhettek át a lille-i, hosszabbításban elbukott, Svédország elleni negyeddöntő, és a november-decemberi Európa-bajnoki menetelés között. Kellett a lyukrafutás, hogy aztán a kellő tanulságokat levonva, a tapasztalattal felvérteződve később helyt tudjak állni. Ez a későbbi kaland pedig, az előzetes esélyek és a ténylegesen megszülető eredmények szempontjából is fontosabbnak bizonyult nyíltvízi úszás volt. Abból is a férfiak versenye, Rasovszky Kristóffal és Betlehem Dáviddal.

A tíz kilométeres verseny rajtja és célja ismét a III. Sándor hídnál volt. A kora reggeli órákban már pontosan tudtam, merre érdemes kikerülnöm, hol találok átjárókat, amelyek időszakosan megnyílnak. Tudtam, melyik biztonsági kapu a leggyorsabb a bejutáshoz, és hol találom meg azt az árnyékos helyet a médiaszékeknél, ahol a laptopom láthatóságát a hátam mögül érkező erős fény is biztosítja. A verseny lebonyolítását a Szajna sajnálatos vízminősége és állapota miatti huzavona jellemezte, de mindezek ellenére a környezet lenyűgöző látványa – a Grand Palais kupolájával és az Eiffel-torony magasságával a háttérben – mégis kompakt élményként maradt meg bennem. Szinte éreztem, ahogy a két magyar párbajtőröző ünneplése élénken él a fejemben, ahogy a célban összeborulnak és visszaborulnak a vízbe, majd nagyjából fél órával később együtt lépnek a dobogóra, hogy átvegyék a megérdemelt arany- és bronzérmüket.

Tegnap este két ismeretlen, ma reggel pedig két, a hosszú éjszaka varázsától még kábult szerelmes pár...

A hazatérésünkkor készült Sportcast epizódunkban meséltük el, milyen különleges élmény volt tapasztalni a sport iránti szeretet összekötő erejét. Különösen az újságírók között volt megfigyelhető ez. Olyan kollégákkal dolgoztunk együtt, akikkel itthon talán sosem cserélnénk pár szót, hiszen a szerkesztőségeink legjobb esetben is csak konkurálnak egymással, rosszabb esetben pedig különböző előítéletek és régi sérelmek mentén mutogatnak egymásra. Szélsőséges esetekben a nyilvánosság előtt is kifejezik a nemtetszésüket. Az olimpiai helyszínen azonban ennek nyoma sem volt. Képzeljük el, hogy a sportújságíróknak az olimpia olyan, mint a parlamenti büfé a civódó politikai frakciók számára: azon a helyen, ahol nem forog a kamera és a fotósok sem zavarják a beszélgetéseket, mindenki kedélyesen cseveghet egymással, miközben várják a következő képviselőfánkot.

És ezt legalább olyan felemelő élmény volt átélni, mint amikor a férfi párbajtőrcsapat elhódította az aranyérmet.

Az olimpiai élmény egy olyan varázslatos utazás, amelynek forgatagában állni szédítő érzés. Olyan, mintha az ember egy hatalmas, zabolátlan bikát próbálna megülni, miközben csak a pónijával gyakorolt előtte. Fárasztó, mégis mágikus; érzelmek, fizikai kihívások és szellemi megpróbáltatások száguldó hullámvasútján száguldunk. Számomra ez az élmény nem csupán egy esemény, hanem egy fél életen át dédelgetett álmom megvalósulása. Klisé vagy sem, a hét-nyolc éves vívóban, aki a szőnyegen küzd, az első hosszokat teljesítő úszóban, vagy a serdülőbajnokságban bombagólt szerző pólósban mind-mind ott bujkál az a vágy, amely már kisgimnazistaként megszületett bennem. A Babits Firkák című iskolaújság új tornatanárával készült interjúja közben fogalmazódott meg bennem, hogy egyszer eljutok egy olimpiára. Ez a vágy végigkísérte pályafutásomat, még akkor is, amikor nem feltétlenül a sportról kellett írnom.

Elárulhatom, hogy kezdetben meglehetősen aggasztott a gondolat, hogy ha a párizsi tudósítás sikerül, harmincegy évesen komoly motivációs kihívásokkal nézek majd szembe. Mert mi az, ami igazán előre vihetne szakmai szempontból? Soha nem vonzottak a rangos pozíciók; a szerkesztők többsége inkább a háttérben, egy elegáns bálon vagy egy ünnepélyes galéria megnyitóján építgeti a kapcsolatait – mindezek mögött sokszor a sport világához fűződő szenvedélyük rejtőzik. Számomra azonban az igazi érték abban rejlik, hogy terepen lehetek, az események közepén, ahol a szakma varázsa valóban életre kel. Ez az, amiért érdemes újságírónak lenni. Ahogy az egyetemi előadásokon is hangsúlyozom: azok a pillanatok, amelyekért a rajongók – a bennem élő rajongó is – csupán sóvárognak, és amelyekhez a kulisszák mögé így mélyen alig juthatnak el, nekünk, újságíróknak megadatnak. Viszont cserébe felelősségünk, hogy igyekezzünk kielégíteni a 99 százalék kíváncsiságát, kérdéseinkkel és a mögöttes háttér bemutatásával.

Néhány napnyi pihenésre volt szükségem itthon. Az utolsó hetek olyanok voltak, mint egy elvonó - tortúraként éltem meg őket. Hirtelen eltűntek a zavaró ingerek és a vonzó események, és a csend lassan körülölelt. Olyan mély csend volt, hogy szinte síri. Persze Budapesten várt a hétköznapi élet zajongása, a kihívások és a mindennapi rohanás, de mindez most jelentéktelennek tűnt, annyi minden történt az azt megelőző napokban. Napokig álmodtam arról, hogy az olimpiai eseménynaptárt böngészem, tele izgalmas programokkal, de hiába minden próbálkozás, mindig elkéstem valahonnan. Az egyik éjszaka, verejtékkel átitatott pólóban ébredtem, és a telefon csörgésére riadtam fel, ami arról értesített, hogy hol van a hetedik olimpiai aranyról írt cikkem…

"Bárhol is jársz, legyen az a nap fénye, az eső frissítő cseppjei, a délután melege vagy az éjszaka titkai - itt minden vágyad valóra válhat. (Ez) a Champs-Elysées."

A feleségem és a fiam alighanem herótot kapott Joe Dassintől és a Les Champs-Elysées-től - eleinte Párizsban én is -, annyiszor kellett meghallgatni. Ahogy a YouTube-on szerencsére elérhető, az olimpiai éremátadó ceremóniák alatt használt zenei mixet is lejátszottam pár százszor ezekben a hetekben. (Ezt alább be is ágyaztam, miután meghallgatva még most is kirázott tőle a hideg, majdnem meg is könnyeztem, annyi emléket hívott elő pillanatok törtrésze alatt. Hátha így hat majd a kedves olvasóra is!) Aztán valahogy a paralimpia utáni napokra teljesen megritkult, majd abba is maradt ez a kis szeánsz. A testem után majd egy hónappal fejben is megérkeztem Budapestre.

Lassan, fokozatosan formálódott meg bennem a válasz a miértre és a hogyan tovább kérdésére is. Azóta nem csupán motiválatlannak érzem magam, hanem egyenesen izgalommal telve várom Los Angeles eljövetelét, mint egy rég vágyott álom megvalósulását.

A Franciaországban szerzett élményeim alapján bízom benne, hogy még eredményesebben tudok majd dolgozni, és értékesebb anyagokat hozok haza. Ha mást nem is, annyi bizonyos, hogy az olimpia nyitónapján biztosan elkerülném, hogy helyi, híres italokkal kapcsolatos fogadásokba bonyolódjak.

2028. július 14-ig még 1295... 1294... 1293 nap.

A szöveget megtörő, dőlt és vastagbetűkkel szedett idézetek az olimpia egyik himnuszává vált, Joe Dassin 1969-es Les Champs-Elysées című slágeréből származnak. A szerző szabadfordításában született idézetek.