Straub Dezső szívében lángra lobbant a szerelem, és ezúttal újra munkában találta magát.

Straub Dezső: Még a múlt évről visszamaradt egy kis sérvműtétem, amin túlestem az év elején. Nem voltak fájdalmaim, panaszmentes voltam, csak a tudat zavart, hogy van! Tavaly májusban idén januárra kaptam időpontot. Felszedtem néhány plusz kilót az operációt követő mozgásszegény hat hétben, de március elején újra elkezdtem edzeni, így minden rendben lesz most már.

Közben egy izgalmas szakmai kihívás is rátalált, mely Budapesttől távolabb vár rám.

Straub: Nagy megtiszteltetés ért, amikor Békéscsabáról, Seregi Zoltán igazgató úrtól, egy rendkívül szívélyes felkérést kaptam. A kamaraszínház műsorára tűzték Tersánszky Józsi Jenő "A kegyelmes asszony portréja" című vígjátékát, és engem kértek fel a rendezésére, valamint a zenék megkomponálására is. A premier nemrégiben zajlott, és boldogan jelenthetem, hogy fantasztikus sikert könyvelhettünk el. Az örök érvényű igazság, miszerint vígjátékot csak derűs hangulatban érdemes próbálni, most is igazolást nyert. Az előadásban 14 csodálatosan tehetséges, vidám és kreatív ember vett részt, mindenki a legjobbját nyújtotta, így igazi öröm volt velük együtt eltölteni az időt a próbák során, amelyek valójában közös, játékos felfedezések voltak.

- Budapesten született, végig a fővároshoz kötötte a munka. Gondolta volna, hogy egyszer Békéscsabán rendez?

Straub: Életem során mindig is pesti gyereknek vallottam magam. Békéscsaba korábban olyan távolinak és misztikusnak tűnt számomra. Régen azt mondták, hogy csak azok kerültek Békéscsabára, akiknek valami gondjuk akadt a "szocializmussal". Ma viszont ez a város sokkal közelebb került a fővároshoz – és nem csupán a szinte kész sztráda miatt! Ma már ott is fantasztikus előadások születnek, és bátran állíthatom, hogy ezek a produkciók Pesten sem készülnek jobban!

Művészként a vidéki színházban eltöltött idő alatt számos lenyűgöző élményben volt részem. A hely atmoszférája különleges, hiszen a falak között nemcsak a színpad izgalma, hanem a közönség közelsége is érezhető. Az emberek arca, a figyelem és az elragadtatás egyedi energiát teremt, ami minden előadás során új kihívásokat és inspirációt nyújt. A vidéki közönség őszinte, közvetlen visszajelzései, a nevetések és a csendek, mind-mind hozzájárulnak ahhoz, hogy egy-egy szerep még mélyebb jelentést nyerjen. Az előadások utáni beszélgetések során pedig olyan gondolatok és érzelmek bontakoznak ki, amelyek a városi színházak forgatagában talán nem kapnának ilyen hangsúlyt. Ezek a pillanatok megerősítik bennem azt a hitet, hogy a művészet valóban képes összekötni embereket, függetlenül attól, hogy egy nagyváros csillogásában vagy egy csendes vidéki település szívében zajlik az élet. A vidéki színház tehát nem csupán egy helyszín, hanem egy élménnyé válik, ami maradandó nyomot hagy az ember lelkében.

Straub: A békéscsabai színház olyan atmoszférát áraszt, mintha az idő itt megállt volna. De nem akármikor, hanem abban az aranykorban, amikor a színészet a legnagyobb élvezetet és elismerést jelentette. A színház kulisszái mögött mindig is a harc és a megélhetés küzdelme zajlott! Itt a művészek között hihetetlen összetartás tapasztalható, ami első alkalommal lenyűgözött. A fiataloknak is megosztottam, hogy ha 30-40 év múlva mesélnek erről az élményről, aligha fogják elhinni őket! A Jókai Színházban mindenki és minden arra törekszik, hogy az alkotói folyamatra összpontosíthassunk.

Az Ön fiatalkora és a mai világ között óriási különbségek feszülnek, amelyeket nehéz lenne párhuzamba állítani a jelenlegi helyzetekkel és lehetőségekkel.

Straub: A hetvenes években indultam el a zenei pályán, mint táncdalénekes. Az első időszakomban heti rendszerességgel 15 fellépés várt rám, minden hétvégén. Akkoriban a televíziózás még gyerekcipőben járt, és az embereknek nem volt sok más szórakozási lehetőségük. Emlékszem, volt olyan, hogy a szervezőnk reggel 8-kor útnak indult vidékre, hogy aznapra öt telt házas előadást szervezzen. A mai fiatal művészeknek talán nehéz elképzelni ezt a fajta munkarendet! Manapság például alig találkozni tévéjátékokkal. Mi viszont nem ritkán forgattunk naponta négy műsort is, ami valószínűleg hozzájárult ahhoz, hogy nevem körülbelül ezer magyar televíziós produkció stáblistáján szerepel.

- Úgy tűnik, az emberek napjainkban is szeretnek színházba járni.

Straub: A koronavírus-járvány óta szerintem jelentős átalakuláson ment keresztül a nézők és a színház közötti kapcsolat. Ma már a színházba és a koncertekre járás sokkal inkább közösségi élménnyé vált. Az emberek számára nem annyira fontos, hogy ki írta a darabot, ki játszik benne, vagy ki a rendező. A hangsúly inkább magán a SZÍNHÁZBA JÁRÁSON van, mint közös programon. Fiatalokat kérdezve azt tapasztaltam, hogy számukra lényegtelen, hogy Tancsapda vagy Korda Gyuri bácsi lép fel, a lényeg, hogy együtt legyenek, beszélgessenek, és jól érezzék magukat.

- Vágyik arra, hogy átadja a fiataloknak a tudását?

Straub: Nagyon vonzónak tartom a fiatal generációt, és szívből szeretném, ha sikerülne valamilyen közeget kialakítanom közöttünk. Az elmúlt ötven év során rengeteg tapasztalatot gyűjtöttem, és úgy érzem, ha ezeket megoszthatnám, a mai fiatalok sokkal könnyebben navigálnának az élet kihívásai között. Gyakran hallgatom a mai zenei trendeket, és meg kell mondanom, hogy az énekesek túlnyomó része, talán 90 százaléka, nem igazán tudja, miről is szól a dala.

Néhány évvel ezelőtt kénytelen volt elhagyni a Vidám Színpadot. Meg tudta már emészteni ezt a nehéz távozást?

Straub: Már a jövőmet formálom! Ezt a terhet már letettem, hiszen az már a múlt része.

- A színpad mellett a labdarúgás is örök szerelem?

Straub: Annak idején az Újpest ificsapatában fociztam, többek között Cseke Petivel és Lippai László kollégámmal is, de amikor megkaptam a táncdalénekesi engedélyemet, szinte azonnal játékra jelentkeztem a színész válogatottba. Hetente két edzésünk van, hétvégeken meccsekkel. A pályán belülről még ma is focinak gondolná az ember, de ha kívülről nézem, inkább hasonlít egy kabaréra. Hiába, múlik az idő!

- És ha már szerelem: úgy tudjuk, boldog párkapcsolatban él...

Straub: Örömmel osztom meg, hogy jól érezzük magunkat. A szenvedélyes évek után számomra a kapcsolatban a béke és a nyugalom a legfontosabb. Elengedhetetlen, hogy sokat nevessünk a párommal, és hogy egy hullámhosszon legyünk. Gyakran szoktunk keresztrejtvényeket megoldani, és ilyenkor versenyt is hirdetünk, hogy ki a gyorsabb. A párom a televíziós szakmában dolgozik, és tisztában van azzal, hogy egy bemutató mennyi munkával jár. A békéscsabai próbák alatt gyakorlatilag egy hónapra "elrabolt" a munka, de néha felkerekedtem Budapestre, hogy egy kis szeretetteljes simogatással meglepjem. Ő is rendkívül keményen dolgozik, és nekem meg kell tanulnom, hogy néha el kell fogadnom, ha például egy hétvégén, amikor ő pihen, 140 e-mailre kell válaszolnia. Ehhez türelem, megértés és szeretet szükséges!

Ezek mellett még marad idő a horgászat iránti szenvedélyére is?

Straub: Már készülök a nyárra: kibéreltem egy házikót a Balaton északi partján, és az a tervem, hogy ott nyugodt körülmények között sokat pihenek. Egyébként én horgász nagykövet vagyok, gyakran járok versenyekre is, de jó lenne most már csak úgy pecázgatni kicsit, nem pedig megverni a zseniális magyar horgász világbajnokokat...