Minden egyes este, amint lement a nap, egy francia pár szenvedélyesen elmerült az intimitásban, az utca szemei előtt, mintha a világ minden zajától elzárva csak egymásra figyelnének.

A férfi, szinte sejtekkel a lelkében, finoman lépett ki a konyhába, majd egy nedves törülközőt hozott magával. Visszatérve, óvatosan, mintha csak egy törékeny virágot érintett volna, végigsimított az alélt fiatalasszony bőrén, ahol csak szükséges volt. Márai Sándorral öt héten át merülünk el a szavak tengerében; múlt heti olvasmányunk a Válás Budán volt, most pedig A hang titokzatos világába lépünk. Csodálatos mondatokkal ajándékoz meg minket a legnagyobb magyar írók egyike.

Harminchat éves voltam, amikor először megütötte a fülemet egy hang, amely később gyökeresen átalakította az életemet. Olyan volt, mintha valamilyen titokzatos vegyszer hatására az életem szövetét darabokra szedné. Éles és világos emlék ez számomra. A hang – nem valami kísérteties, vagy másvilági, hanem egy élő ember forró, éles tónusú kiáltása – nem csupán a jövőmet formálta át, hanem mélyen belém hatolt, és megváltoztatott olyan dolgokat, amelyek addig szerves részét képezték a létezésemnek, mint a kezem, a bolygóidegeim, vagy a szellemem, ahogy a munkám is. Akárcsak az emberi test sejtjei, amelyek az élet folyamán folyamatosan cserélődnek, és ezzel együtt újjászületnek, hiszen az élet esszenciája éppen ez a folyamatos átalakulás, amelyben a pusztulás és a megújulás egyaránt jelen van. Talán csak a neuron, az idegsejt az egyetlen, amely születésünktől halálunkig változatlan marad a testünkben. Az életünk különböző szakaszaiban egyre inkább eltávolodunk attól az embertől, aki pár évvel ezelőtt voltunk. Így alakította át az a hang az életem alapjait.

Először a párizsi otthonom falai között hallottam meg azt a különös hangot. Este hat körül történt, éppen a szobámban ültem, magasan a város más háztetői felett, és egy irodalmi folyóirat legfrissebb számát merültem el. A szoba félhomályba burkolózott, ez volt az az időszak, amikor az alkonyat misztikus varázslatával átitatja a világot. A Panthéon árnyékában éltem, a rue T. egy régi bérházának ötödik emeletén, ahol az idő mintha megállt volna.

A házban nem volt felvonó, és a villany is csak viszonylag nemrég érkezett meg. A vízvezeték már működött, de nem a legmodernebb formájában, mint a francia főváros újdonsült épületeiben vagy Angliában, illetve Közép-Európa más részein. Itt, ebben a régi épületben a vízvezeték inkább franciaos stílusú, félig megoldott rendszerként üzemelt: a konyhában a csapból folyt a víz, viszont a vécében még nem volt vízöblítés. Minden tizedik éjjelen, pontosan éjfél után, a rue T. és a szomszédos utcák sötétjében feltűntek a csatornatisztító vállalat járművei, az embereikkel együtt, akik nagy zajjal és baljós zúgással, a sötétségben előtűnő alvilági jeleneteket teremtve szivattyúzták le a ház alatt gyűlt, emberi és egyéb, kellemetlen hulladékokat.

A házban már régóta világított a villany, és a minuterie is működésben volt – ez az idegesítő fényforrás, amely minden második percben kialudt. Éjjel, amikor nehezen kapaszkodtam felfelé az öt emelet lépcsőin, gyakran meg kellett állnom a sötétben, a homályos és dohos lépcsőházban. Kézfejemmel a faburkolatú falon tapogatva kerestem meg a villanykapcsoló gombját, amely aztán másfél percre újra életet lehelt a sötétségbe, lehetővé téve, hogy eljussak a legfelső emeletre. A nyári éjjeleken különösen elviselhetetlen szag terjengett a rue T.-n, mivel a közeli rue M.-ből, ahol sajt-, kolbász- és főzelékkereskedések sorakoztak, a lehúzott üzletredőnyökön keresztül is belengte a szűk utcát az erjedő élelmiszerek bűze, amelyek a raktárak mélyéről szivárogtak fel.

Ezen a környéken egy sajtüzlet különösen intenzív illatfelhővel árasztotta el a levegőt, olyan harsányan és agresszívan, mintha az utca mélyéről valaki trágár szavakat kiáltana.

A camembert és az annál harsányabb brie sajt voltak a legfeltűnőbb szereplők ebben a szagokkal terhelt drámában. A rue M. utcájában, a bal parti városnegyed egyik legrégebbi, keskeny és titokzatos útján, már a középkorban is élelmiszer-kereskedők laktak, amikor a rektor még uralkodott a környéken. Az éjszakai levegőben ott lebegett a rothadás nyers bűze is, amely a rue T. öreg bérházának kapujában fogadta a hazaérkezőket a nyári estéken. Ez az ötemeletes ház, ahol a padlásszobák is kiadásra kerültek, sok lakót vonzott. Mivel a szomszédokkal alig találkoztam - csupán néha-néha futottam össze a negyediken lakó hölggyel, vagy a másodikon élő régiségkereskedővel, aki óvatosan cipelt hatalmas, kínai vázákat, mintha újszülöttet hordanának - inkább a hangok révén értesültem az életünkről. A falak vékonyak voltak, így hallottam, ahogy valaki a fürdőszobában zubog, vagy éppen elhagyja az árnyékszéket. Olyan ajtócsapódások is belehallatszottak, amelyek a postás által hozott, nem várt levelek miatt történtek. Így ismertük meg egymást a régi párizsi házban. A szagok is meséltek a lakók mindennapjairól, hiszen a házmester, aki két apró szobát bérelt a kapu mellett, éjjel-nappal figyelemmel kísérte az érkezőket és távozókat üvegajtaja mögül. Éjszakánként a kapualjba állította a szemeteshordót, amelyet a lakók estefelé megtöltöttek a konyhai hulladékkal. Így tudtuk, hogy valaki tengeri rákot, mélyvízi pókot vagy apró langoustine-t fogyasztott vacsorára, mert a frissen főzött rák héja éles, süvöltő hanggal árulkodott a meleg, rothadó szagegyvelegben, amelyhez a félig elfogyasztott főzelékek, sajthéjak és lerágott ürücombcsontok szaga is hozzájárult.

Ezekkel a zörejekkel és illatokkal kommunikáltunk a régi ház falai között, ahol együtt léteztünk, egy odvas, nedves közösség tagjaiként, szorosan egymás mellett, miközben a legintimebb titkainkat is megosztottuk. Ugyanakkor mégis olyan távolságban voltunk egymástól, mintha az egyikünk Szibéria fagyos tájain küzdene, míg a másik, egy emeletnyivel lejjebb, Afganisztán zord világában élné mindennapjait.

Ez a távolság volt az alapja az emberi civilizációnak, ezt tudtuk jól mind, akik a házban, az utcában s egész Franciaországban éltünk akkoriban.

Az idő, amiről most mesélni szeretnék, akkor kezdődött, amikor először hallottam azt a különös hangot, miközben Párizsban éltem - ez volt a második alkalom az életem során, hogy ebben a városban tartózkodtam. Tizenkét év telt el a nagy háború óta. A rue T. ötödik emeletén három szobát béreltem, amelyek formája sokáig foglalkoztatott, mert hazámban, Közép-Európában, főleg Z.-ben, a szobák általában jól meghatározott, négyszögletes alakúak voltak. Itt, a régi párizsi bérházban azonban a szobák rombuszok, csonka gúlák és más, geometriailag nehezen definiálható formákban ábrázolódtak. A keskeny és sötét előszobából, amelynek falait, akárcsak a lakás többi szobájának, embermagasságig korhadt faburkolat borította, beléptem egy erkélyes szobába, amelynek hét szöglete és oldalfala volt. Ennek következtében a bútorok - az apámtól örökölt karosszék Z.-ből és egy könyvszekrény - olyan idegenül álltak, mint egy fogorvosi szék egy afrikai király trónján. A szobában volt egy kandalló tükörrel, és a márványlapon egy régi ingaóra állt, amely sosem járt, de időnként ütött, mintegy kifejezve, hogy az itt élő számára az idő számtani valósága nem annyira lényeges; inkább csak a saját memento moriját hirdette néhány véletlenszerű ütéssel. Az öreg normandiai parasztasztal és székek, valamint a hozzájuk illő szekrény is ott állt, de semmi sem foglalta el az igazi helyét. A másik szoba közel állt a szabályos ötszög formájához;

Itt állt a pohárszék, mellette egy kerek asztal, és néhány megkopott karosszék; az egész látvány inkább csak az ebédlő fogalmát idézte fel, mintsem valódi képet alkotott volna róla. Olyan volt, mintha nagyon elkalandozott elmék, akik nem rendelkeznek a rajzolás tudományával, unalmukban a cigarettásdoboz hátlapjára próbálnák felidézni gyermekkori udvarukat vagy családi otthonukat.

s csak az alkotó képzelőereje látja a rajzból, milyen is volt az udvar vagy a ház. Az idegen, akinek számára érzékletessé akartuk tenni a gyermekkor színterét és díszleteit, nem lát a vázlatból mást, csak kezdetleges, hevenyészett vonalakat. Így emlékeztetett a második ötszögszoba a rue T. ötödik emeletén egy ebédlőre. S mégis, ez a szoba, melynek földig érő ablaka előtt is elvonult a nagyon keskeny erkély, ahonnan látni lehetett a Panthéon kupoláját s Szt. Genovéva hegyének utcáját s mind a régi templomokat és háztetőket a környéken, ősszel és tavasszal egészen megtelt a déli órákban napfénnyel, s a kezdetleges ebédlőben, a kerek asztal körül, melyet színes asztalneművel és paraszttányérokkal terített meg a felszolgáló asszony, néha különösen barátságos és otthonos hangulatban ebédeltünk barátaimmal és barátaim barátnőivel; a szoba öt szöglete megtelt napsütéssel, mint ahogy az egész lakás minden szöglete megtelt a kis, vaksi konyhában sebbel-lobbal sütött hús és pommes frites zsíros-olajos illatával. A színes, talpas poharakban sötétvörös burgundi bor piroslott, a kávé üde, izgalmas szaga elvegyült a caporal-dohány füstjével, s a kis társaság, mely összegyűlt a magas emeleten, egy idegen, egy métèque lakásán,

A francia fővárosban, a késő tavaszi vagy a korai őszi napfényben, a jóllakott külföldiek és franciák egy asztal mellett ültek, tele kávéval, füstölő dohányjal és zamatos borokkal. Csillogó szemmel élveztük a pillanat varázsát, és mindannyian éreztük, hogy egy hatalmas, nagylelkű háziúr vendégei vagyunk. Ez a háziúr nem más, mint Párizs, amelynek még egy felettese is van: az a haza, amely minden jót megad nekünk, Európa. Itt, ebben a különleges légkörben, a kultúra és a történelem összefonódott, és mindenki számára otthonossá vált.

Egyes alkalmakon szavakkal is kifejeztük érzéseinket, de jellemzően kerültük az olyan műsorszerű bejelentéseket, amelyek naprakész világnézeti elképzeléseket vagy világboldogító elméleteket tálaltak, mintha ezek adták volna az adott nap értelmét.

Nem, inkább csak azt éreztük, hogy boldog és megajándékozott gyermekei vagyunk egy kontinensnek, egyfajta kultúrának, még akkor is, ha szánalmasan meghasonlottak és tökéletlenek vagyunk mi, e földrész utódai. S a szívünk mélyén talán nem is igazán hisszük, hogy mindaz, ami életünket a káosz és elégedetlenség tengerébe taszítja - amikhez tartozunk -, valaha is teljesen helyreállítható lesz.

Így ültünk, a kerek asztal körül, akár egy festői párizsi lakásban, Roger író barátomnál, vagy Barrielle-nél, az orvosnőnél, aki mindig tudott valami megnyugtatót mondani. Ott volt Péter, az orosz vegyész, akinek a szavai gyakran olyan mélyek voltak, mint a folyók, és a bolgár szobrász, aki a művészet nyelvén beszélt. Néha egy-egy elegáns szalonban is összegyűltünk, amelyek a város szívében nyíltak meg előttünk, idegeneknek is. Mindannyian éreztük, hogy valami nincs rendben, mégis, valami titkos hit fűzött össze minket, amiért érdemes volt együtt lenni.

Például én, a rue T. ötödik emeletén, mélyen hittem abban, hogy a tudás és a bölcsesség végső soron megóvja a világot a legnagyobb tragédiáktól, mint amilyenek a járványok, a forradalmak és a háborúk.

Az elmúlt évek borzalmas emlékei még mindig élénken élnek bennem, tele vagyok tiltakozással és dühös felháborodással. Az a vad és nemes sértettség, amely ifjúkorom minden pillanatát áthatotta, mintha egyfajta szenvedély vagy képesség lett volna - ez a háborúk, forradalmak és bukások okozta sértettség, olyan mélyen gyökerezett bennem, hogy lényem szerves részévé vált, mint egy különleges tehetség. Azonban most, idővel, ez a lángoló érzés már enyhült. Még mindig érzek haragot, de már nem olyan hevesen, mint korábban. Akkor még nem tudtam, hogy talán ez az elfáradás az oka mindennek: mind fiatalok, mind öregek, akik átéltük a gyalázatot, fogadalmat tettünk, hogy soha többé nem engedjük meg ezt magunknak! - de mára elfáradtunk, és a harag már nem olyan intenzív, mint régen. A műveltségbe azonban még mindig bele tudok kapaszkodni. Valószínűleg nem gondoltam erre tudatosan, de az ember valahogy mégis tudja, hogy a világ megértéséhez nem mindig szükségesek a pontos gondolatok vagy rendszerek. Olyasmit érezhettem, hogy most már nem kell annyira dühöngeni, mert a világ látszólag megnyugodott, és észhez tért - ugyanakkor tudtam, hogy ez a képzet talán csak illúzió. Mert valójában - így érezhettem - a részletek még mindig tele vannak tökéletlenséggel és igazságtalansággal, az együttélésből hiányzik a nagylelkűség és a bölcsesség. De nem lehet örökké haragudni, meg kell találni a békét, mert azt mindenkinek külön-külön kell megkötni, nyilvánvalóan okosabban, mint ahogy azt Versailles-ban vagy Trianonban tették az indulatos politikai vezetők. A műveltség lassan, de biztosan elrendez mindent. Csak egyféle rend létezik: az értelem rendje, és végső soron ez az erősebb: az értelem arra tanít, hogy kölcsönös segítséget nyújtsunk egymásnak a támadásokkal szemben. Kropotkin is ezt hirdeti, csakhogy ez a folyamat rendkívül lassú.

Én nem is tehettem mást, mint folytatni munkámat, tudni, hogy nem vagyok lángész, félni a lángeszektől, akik mindig veszélyesek, becsülni a jó mesterembereket, akik végül is tisztázzák a fogalmakat.

Ha megkérdeznének, hogy mit érzek Párizs szívében, egy bérház ötödik emeletén, zsebemben egy töltőtollal, nem tudnék más választ adni, mint hogy néptanítónak érzem magam. Minden író, művész és tudós úgy vélte, hogy a tanítás az út a világ jobbá tételéhez, és egyszer eljön az a nap, amikor rend fog uralkodni. Akkor még nem sejtettem, hogy a haragban, különösen a jóra irányuló haragban, nem szabad elfáradni. Ez a harag, amely képes kisöpörni a világból az ostobaságot, a zűrzavart, a kegyetlenséget és a felesleges indulatokat. Békére vágytam, úgy jártam a világot, mint egy fiatal kardinális, aki folyamatosan áldást osztogat. Feltétlenül hittem Briand-ban és abban az Európai Egyesült Államokban, amelynek Briand lesz az első elnöke, Léger, a francia külügyminisztérium főtitkára, pedig a "szürke kegyelmese", afféle Európa fölötti Baron von Holstein. Chamberlain vagy Baldwin lesz a miniszterelnöke, és Thomas Mann az egyházatyja, a világi főpap, a szellem polgári ruhás hercegérseke. Miben hittem még? Gide-ben, a halott Proustban, az angol szakszervezetek társadalomformáló erejében, a skandináv életformák tökéletességében és eszményi polgárságában, a vámhatárok eltörlésében, az egységes európai pénzrendszerben és az irodalom jellemformáló hatalmában. Harminchat éves voltam.

A szobában, Párizs fölött, az ötödik emeleten sötétedett, mikor megszólalt a hang. Az ablakhoz álltam, szórakozottan hallgattam a hangot, és inkább arra figyeltem, amit az ablakból láttam - néhány hónapja minden este, ebben az órában, a fiatal pár, kik szemközt laktak egy, az enyémmel egyidős, de még sokkal redvesebb, omladozó bérház manzárdlakásában, ilyenkor tért haza, az asszony megszoptatta a néhány hónapos csecsemőt, a férfi leszedte az asztalt, s kivitte az ételmaradékokat a konyhába, s aztán, mikor a csecsemőt a bölcsőbe fektették, és a lámpa fényét kissé tompították egy kendővel, nyitott ablakok mellett vagy csukott ablakok mögött, melyeket nem függönyöztek le, a férfi és a nő levetkőztek, lefeküdtek a széles franciaágyra, és szerették egymást.

Nem volt semmiféle különös szerelmi szokásuk, az élet legegyszerűbb mozdulataival szeretkeztek, s mert fiatalok voltak, rendszerint nem is tartott náluk az egész dolog sokáig. Az asszony nagyon gyöngéden átölelte karjaival és lábaival férje nyakát és törzsét, s a két test, egy fiatal francia nő s egy fiatal francia férfi - betűszedő, mint megtudtam később -, minden este átadták magukat a szerelemnek, a rue T. magasabban lakó átelleni szomszédainak szeme láttára, kiket valószínűleg éppen olyan kevéssé érdekelt vagy izgatott egy idő múltán ez a látvány, mint ahogy engem sem izgatott már - volt valami az élet nagy tényeinek órarendszerűségéből abban, ahogyan hazatértek, vacsoráztak, tisztába tették és lefektették a gyermeket, aztán levetkőztek és szeretkeztek. Utána a férfi, nagyon gyöngéden, kiment a konyhába, vizes törülközővel tért vissza, s az alélt fiatalasszonyt mindenütt megtisztogatta, ahol kellett. A nő nem mozdult ilyenkor, karját összefonta feje alatt, így feküdt az ágyon és tűrte, hogy férje tisztába tegye, mint egy kisgyermeket.

Ez a szöveg talán lenyűgöző vagy érdekes lehetett valaki számára, aki még sosem tapasztalt hasonlót, vagy egy olyan szemlélőnek, aki a fiatal testek szenvedélyes pillanataiban gyújtogatta a fantáziáját. Bevallom, amikor először pillantottam ki a szobám ablakán, és felfedeztem ezt az esti látványt, kissé nyugtalanított az időrendben visszatérő párizsi színtér. Ilyesmit nem lát mindennap az ember. Ám ahogy teltek a napok, gyorsan hozzászoktam, és egy hét elteltével már éppen olyan közömbösen figyeltem, mint ahogyan az ember nézi a szomszédos lakásban ebédelő családot: hiába változik nap mint nap az étkezés menüje, az idegen szemlélő számára csupán emberek látszanak, akik a nap adott időszakaiban gépiesen kielégítik egy alapvető szükségletüket. Az, ami a táplálkozáson túl az ebéd vagy vacsora varázsát adja – a változatos ételek és a közben zajló beszélgetések –, az elveszik a kívülálló számára. Ezen kívül abban a szokatlan látványban volt valami kisvárosi jelleg, hiszen csupán kisebb településeken tudják az emberek olyan pontosan ismerni egymás konyháját és hálószobáját, ahogyan mi is tudtuk egymás életének titkait ebben a régi párizsi utcában, még akkor is, ha sosem írtuk ki nevünket a lakások ajtajára.

Volt egyfajta egészen különös kisvárosiasság ebben az önfeledt és nyilvános szeretkezésben, mintha a fiatal pár tudná, hogy életük amúgy is titok nélkül való a szomszédok számára. S volt valami bölcsen és öntudatlanul is hatalmasan állati e látványban, valami pogány, természetes és kitárt.

A régi világban, elsüllyedt kultúrák bűntudat nélküli nyilvánosságában szerették egymást így az emberek, mint ez a fiatal pár, egy párizsi utca lakóinak szeme láttára. S mert fiatalok voltak, a látvány nem volt kellemetlen. Mindenesetre éltek, egy gyermekük már született, testük minden részletével örültek az örömnek, egymásnak, a szerelemnek és az életnek. Gondtalanul és önfeledten szerették egymást. Hetek teltek el, hogy fel sem néztem könyvemből az esti órákban, mikor a fiatal pár hazaérkezett, és az átelleni lakásban kigyulladt a villanylámpa; s ha látogatóim érkeztek ebben az órában, bevontam az ablakfüggönyöket, mert a fiatal pár örömét az utca lakói egyik családias magánügyének éreztem, s nem akartam, hogy idegenek csámcsogva szemléljék, mintegy nemi látványossággá piszkolják gondolataikkal és vágyaikkal ezt a családias, kispolgári magánügyet.