Amíg a két domináns figura egymás torkának esett, addig a harmadik csendben elrabolta a cicás lányt.

Néha az értelem győzedelmeskedik. Kultikus kortárs orosz művészekkel töltjük az időt egy varázslatos matinén.

Miú egy igazán különleges cicalány volt: jóravaló, szerény, és bűbájosan kedves. Sötétszürke bundája olyan finom volt, hogy ha valaki távolabbról pillantott rá, könnyen elhitte, hogy egy kicsi kölyökmacska bűbájával van dolga. Pici mérete és bájos megjelenése igazi varázslatot sugallt minden pillanatban.

Természetesen minden fiatal cicus vonzerejét a nősténység és a kölyökség varázslatos elegye adja. Azonban Miúban a megszokott elemek olyan csodás harmóniában keveredtek, hogy az összes kandúr, aki csak találkozott vele a Basilio butik-lépcsőjének kis utcáiban, először egyfajta izgalommal remegett meg, majd bátortalanul lépett oda, hogy megcsodálja és megszaglássza a hátsó felét.

A zaklatás e pillanatait Miú szemérmesen és méltósággal viselte, úgy tett, mintha észre sem venné, mi folyik, farkát szorosan behúzta hátsó lábai közé, és folytatta útját, kimutatva, hogy magányra vágyik. De lassan lépkedett, hogy a pernahajder alaposan alámerülhessen az ő szédítő mélységeibe, a perspektívák és tartalmak e nedves katalógusába, amely a látszólagos elutasítás fényében még csábítóbbnak tűnhetett.

Jobban mondva, nem is "látszólagos" - elutasítás volt, és kész. Ez van, kandúrkám. Törődj bele. A meaow az meaow. De ha nagyon akarod, csak szippants ide újra, ismerd meg jól az én "nem"-em szagát. Hogy nehogy elfelejtsd.

Miú volt a kacérság megtestesülése, az ártatlanság sugárzó képviselője, és az elérhetetlen boldogság bűvös ígéretének hordozója. Fejbeverő szépsége mindenkit elbűvölt, aki csak a közelébe került.

Az alacsonyabb státuszú kandúrok, akik jelentéktelenebb cicák kegyeiért verekedtek a butik-létsík dizájn-szemétdombjain és pompás grundjain, Miúért meg sem próbáltak hadakozni, hiszen egy ilyen úgyse lesz egy bétáé vagy gammáé. Miúért csak alfák csaptak össze.

De Miú nem volt részrehajló - mindenkit egyként elutasított, s ezzel mindenkit egy leheletnyi reménnyel kecsegtetett. Elviselhetetlen, gyötrő szépsége nyugtalanító volt.

Az illata - csupa március és öröklét. Egy új univerzum Big Bangje, amelynek kapuját eltökélten zárva tartja egy szürke macskafarok.

Egyszer aztán - mert minden cicus élete egyszer aztánok szüntelen sorából áll - Miú vacsora után derűs plüssvárába tartva végiglejtett az esti sétányon.

Akkor is, mint az elmúlt napokban mindig, a Melchior nevű alfakandúr koslatott utána, aki udvarlásával már-már átlépte az illendőség határát - sokkal hosszabb ideig szaglászta, mint azt a jó modor megengedte volna, már előre odavizelt minden olyan helyre, amit ő esténként meglátogatott, sőt nem átallott odadörgölőzni az oldalához, miután meglepte őt egy-egy keskeny sikátorban, ahol az ilyesmi véletlennek is tűnhet.

Miú egyáltalán nem figyelt a külvilágra, csak még szorosabban ölelte keblére a kis farkát, mintha az lenne az egyetlen dolog, ami megnyugtatja. Melchior végül lemaradt, még a megszokott időnél is korábban, ami Miú szívében egy apró aggodalommal gyújtott lángot - vajon túlságosan messze került tőle?

De a következő sarkon hirtelen minden világossá vált. Ott állt egy másik alfa, a szürke cirmos, Félix, aki nyugodtan várakozott. Melchior, érzékeny orrával, gyorsan felfedezte a kandúr jellegzetes illatát, és a szokásoknak megfelelően ügyesen elkerülte a lehetséges összetűzést.

Félix más módszerrel vizsgálódott – sebhelyes arcával gyengéden végigsimította a cica hátát, majd hasra vetette magát, és néhány pillanatra teljesen átadta magát az érzésnek. Ezt követően hirtelen felugrott, és nyargalt Miú után, hogy újra megismételje a felfedezést. Később még megelőzte őt, felfelé ívelő farokkal és kidomborodó hátsóval próbálta rávenni Miút, hogy együtt tapasztalják meg a közös élményt.

Ez nevetséges volt, nyugtalanító, és kissé ijesztő is - Miú nem szerette, ha valaki ilyen gyorsan mozog a közelében. De a hatalmas, harci sebek nyomaival és egy fehér, világtalan szemmel ékeskedő Félix minden viselkedési furcsaságot megengedhetett magának, így aztán tűrnie kellett - sőt kissé lassabban is lépkednie, hogy fel ne dühítse leendő kiscicái potenciális atyját.

Hát igen. Miú belátta, elérkezett az a pillanat, amikor kénytelen lesz alávetni magát az egyik alfahím akaratának, aki a Basilio butik hatalmát gyakorolja. Erről nem formált meg különösebben véleményt - mondhatni, egyáltalán nem foglalkozott ezzel. Minek is?

A macskaélet minden másodperce csupa benyomás - izgató illatok, titokzatos jelek, utalások, ígéretek és fenyegetések -, s a következőben újabb pillanatnyi örökkévalóság következik, és ki is huny, hogy átadja helyét az utána jövőnek.

Miú mélyen a szívében érezte, hogy az életben csupán két irány közül lehet választani: vagy az örökkévalóság szövevényes útjain kalandozik, alkalmazkodva a folyamatosan változó kihívásokhoz, vagy feladja a küzdelmet, sorsát a véletlenre bízza, és eltűnik, mint egy megfojtott egér, akinek már nincs többé helye a világban.

Az élet valójában egy olyan időszak, amely alatt saját döntéseink és vágyaink mentén formálódunk. A halál viszont az a pillanat, amikor a változások már nem a mi irányításunk alatt állnak, hanem egyfajta elkerülhetetlen sorsként lépnek be az életünkbe.

Egyszer valamikor - Miú ezt érezte - a világ karmos mancsa őt is földre sújtja, de addig még sok vidám és derűs napnak néz elébe. Ám bárhogy is ügyeskedjen, az egyik nap elhozza majd vagy a cirmos Félixet vagy a vörös Melchiort. Ez a lét parancsa. Ez az ő útja. Előtte pedig Félixnek és Melchiornak tisztáznia kell, melyikük kapja meg az ő holdsugaras titkát. És lehet, hogy egyikük számára ez a harc lesz a végső.

Melchior visszavonulása a mai napon talán gyengeségnek tűnt, de valójában egy komoly fenyegetés burkolózott benne. A két domináns kandúr között feszültség szőtte a levegőt, és a szikrák egyre inkább felerősödtek. Miú érzékei élesebbek voltak, mint valaha, és minden apró rezdülést pontosan érzékelt. Ám arra, hogy az események ilyen sebességgel pörögnek majd, ő sem volt felkészülve.

Másnap reggel a cicus hazafelé tartott a házikójába, miután sprotnit, bárányfelfújtat és halkekszet fogyasztott reggelire, és igazán parádés hangulatban volt.

Melchior nyoma ezúttal teljesen eltűnt. Ezzel szemben Félix ugyanazon a helyen foglalt helyet, ahová tegnap is ült. Ez a terület az övé volt, minden egyes kis kanyarban gondosan hagyta itt a saját szagát, így Melchior soha nem kockáztatta, hogy ide merészkedjen. Félix udvariasan előreengedte Miút, majd elindította a megszokott körözéseit, amelybe a lelkes hasra vágódás is belefért.

Miú persze hátat fordított - micsoda pimaszság! -, de léptei egy kicsit bizonytalanabbak lettek. Félix viszont a megszokottaktól eltérően sokáig időzött a cicus ellopott illatának varázsában, és így elszalasztotta azt a fontos pillanatot, amikor Miú ügyesen átbújt egy résen az élősövényen, mögötte pedig a gazdátlan grund szélesedett ki.

Amikor a felpattanó Félix elvesztette szem elől Miút, azonnal utána vetette magát - és szó szerint belerohant Melchiorba, aki a sövény másik oldalán bujkált.

Melchior természetesen nem Félixra várt. Az ő figyelme Miúra irányult, akinek nagyrabecsülését szerette volna kifejezni. Ha Félix nem lett volna annyira elragadtatva álmai nőjétől, talán észrevette volna riválisa jelenlétét, aki már régóta megjelölte az utat. Így két lehetőség kínálkozott volna számára: az etikett szabályait követve visszavonulhatott volna, hogy később újra próbálkozhasson, vagy szembenézhetett volna a kihívással, és elfogadhatta a sorsát.

Valószínűbb, hogy inkább visszahúzódott volna – a két kandúr nem mutatott sietséget a konfliktus felnagyítására, inkább megpróbálták valahogy elosztani az alfaszerepet. Azonban Félix nem tudott várni, és átlépte a megengedett határokat.

Melchior el sem mozdult a helyéről, még a képét sem fordította vetélytársa felé. Szinte szoborrá dermedt - óaranyból öntött macska, aki már századok óta őrködik a grundon. Ki meri háborgatni? Ki keresi a halált? Csúnyán végzi, aki életre kelti e faragványt.

Miú távolabb lépett tőlük, majd letelepedett a hátsó lábaira. Farkincáját gondosan maga köré tekerte, mintha ezzel is jelezni akarná, hogy most csak magára figyel. Így formálódik az ő sorsa.

Félix a lombok között megbújó lyukra pillantott, ahonnan nemrég bukkant fel. Ha Melchior nem lett volna jelen, valószínűleg egyszerűen hátat fordított volna, és elvonult volna – hiszen a vetélytársa hasonló szituációban ugyanezt tette volna. De a tisztás szélén ott ült Miú, aki izgalommal figyelte a két termetes kandúrt, ahogy egymással szemben állnak. Zöld szemeiben kíváncsiság, félelem és büszkeség egyvelege csillogott. Nem sok macska büszkélkedhet azzal, hogy ilyen lovagi párbajt vívtak érte.

A menekülés nem volt opció.

Félix lusta mozdulatokkal, mintha csak kötelességből közelített volna Melchiorhoz, akit a helyzet egyáltalán nem izgatott, de a tekintete árulkodóan követte a közeledését. Hirtelen felemelte az egyik mancsát, és fájdalmakkal és dühödt érzelmekkel teli hangon felnyüszített. A jajszó egyre csak fokozódott, egyre gyászosabb és nyomatékosabb lett, mígnem egy váratlan rándulás kíséretében, mint egy villám, a két kandúr a fűben vad, tarka forgószélként kavargott.

Az örvény aztán legalább ilyen hevesen és váratlanul kétfelé szakadt - egy szürke és egy vörös darabra. Félix bal füle most lucskos-vörösen, tépetten lógott. Melchior képén két mély karmolás éktelenkedett, amelyek gyorsan megteltek vérrel.

Félix újra felemelte mancsát, és hangos jajszóval jelezte, mintha hirtelen egy újabb meggyőző érvet talált volna. A következő másodpercben visító örvény zúgott végig a fűtakarón. Szinte elragadta egészen Miúig, de aztán ismét két macskára bomlott szét.

Már nem találkoztak a tekinteteik, és úgy tűnt, Miúra is elfeledkeztek. Farkaik nem vadul csapkodtak, hanem inkább idegesen remegett a levegőben. Mindketten sebesülten álltak, a harc nyomai láthatóak voltak rajtuk.

Félix ismét felemelte a mancsát, és egy éles vinnyogással jelezte, de aztán meggondolta magát, és egy hirtelen mozdulattal sarkon fordult, eltűnt a fák sűrűje között, abban a rejtekhelyben, ahonnan először előmerészkedett.

Miú azt hitte, Melchior követni fogja, de a kandúr láthatóan súlyos sebet kapott. Királyi mozdulatlanságban kivárta, hogy Félix elhordja az irháját, aztán görnyedten felkelt, és sántítva megindult egy másik rés felé a sövényben. Annyira rossz bőrben volt, hogy rá sem pillantott Miúra. Miú csak akkor értette meg, milyen közel volt a másik macska a győzelemhez, amikor Melchior eltűnt a lombok között.

De a kérdés most véglegesen letisztult. Melchior. Miután átvészelte a fájdalmakkal teli napokat, sebei hamarosan begyógyulnak – és ő újra megjelenik, hogy átvegye megérdemelt jutalmát.

És az a lehengerlő illat, amely ott kiáltott és ragyogott a grund minden zugában, mostantól Miú otthonának varázsos aromája lesz. Ez a sorsának különleges szimbóluma...

Miután hosszú ideig ott ült a csata színhelyén, a letaposott fűre meredt, és a rubinvörös vércseppeket figyelte, amelyek a zöldellő talajon csillogtak. Hirtelen, a grundon egy újabb macska tűnt fel, lassan lépkedve, mintha a múlt emlékét akarta volna felidézni.

Schrödinger fiatal volt, sovány és sárgásvörös. Oldalán fehér foltok virítottak, de korántsem csak ebben ütött el a sötétvörös Melchiortól. Schrödinger nősténymacskának tűnt, egészen addig, amíg meg nem látta valaki oldalról. Akkor előtűntek csálén kidagadó heréi. Nyávogása rekedt volt, mély, elnyújtott, és valahogy nem eléggé macskás - inkább egy náthás madár rikoltására emlékeztetett.

Schrödingernek nyilvánvalóan nem volt lehetősége arra, hogy a harc tüze mellett elnyerje Miú figyelmét. Az alfakandúrok szinte észre sem vették, amikor útjaik véletlenül keresztezték egymást, ő pedig jól tudta, hol a helye, így csendben félreállt.

Schrödinger, a titokzatos ómega, sosem vette a bátorságot, hogy valóban udvaroljon Miúnak. Mindössze néhányszor közelítette meg, a hátsója mögött ügyetlenkedve, amikor összefutottak. Messziről szippantott a körülötte keringő illatokból, ám előbb-utóbb mindig visszahúzódott, szomorúsággal a szívében, soha nem merte megmutatni a sárgásvörös farkát. Miú, aki egyáltalán nem várta a közeledését, így nem is érzékelte, hogy Schrödinger láthatatlanul ott lebeg a közelében, a farkát pedig csak lazán tartotta, mintha semmi különös nem történne.

Schrödingernek távol kellett volna tartani magát egy olyan helytől, ahol alfák verekszenek. Rosszul jár, ha belesodródik. Miút annyira meglepte, hogy itt látja, hogy a farkincája is elernyedt. De aztán érdekelni kezdte a dolog.

Schrödinger lassan, ügyesen odalépett, feszültségtől átitatva megemelte a farkát, és kíváncsian a szemébe nézett. A pillantása provokatív volt, egyértelműen kihívó, mintha azt üzenné: „Tudod, mit rejt a doboz?”

A sárga macska titokzatosan pihent a fűben, és Miú fantáziája szárnyra kapott. Talán elcsente a konyháról egy ínycsiklandó homárt, és most azt rejtegeti a bokor árnyékában, hogy egy felejthetetlen lakomával lepje meg őt. Micsoda naiv gondolat! De sebaj, egy kis falatozás nem árthat, és talán még meg is szagolhatja a különös kincset. Persze, nem tervez semmi komolyabb elköteleződést, hiszen tudja, hogy Melchior hamarosan megérkezik, és az ő kalandjai mindig izgalmasabbak.

Schrödingernek tisztában kellett lennie a kockázatokkal – egy magabiztos alfakandúr egyetlen mozdulattal a földre terelheti. De ez Schrödinger dilemmája, nem Miúé, így egy kis játékra semmi sem gátolhat. Lehet, hogy nem is homár rejtőzik ott, hanem inkább két fürj. Tegnap a konyhában fürjet készítettek, és az éjszaka folyamán valószínűleg egészen különleges, gazdag ízvilágot nyertek el.

Schrödinger megbillentette a farkát, ráemelte Miúra ígéretesen élveteg tekintetét, és elindult a bokrok sűrűjébe vezető ösvényen. Miú követte.

Menet közben, a legnagyobb titokban - mintha csak véletlenül történt volna - a kandúr vörös heréit szagolgatta egy kicsit, de valójában csupán az arról fújó szellőbe merült el.

Teljesen eltérő illatuk volt, mint Melchior vagy Félix heréinek.

Az alfakandúrok szagában hajlíthatatlan elszántságot, harckészséget érzett. Szőrös vulkánokat, melyekben a lét magmája forrong, arra várva, hogy új létezések csíráját ültesse el Miú méhében... Melchior és Félix különbözőképpen illatoztak, de ez a különbség két viharzó erőt választott el egymástól, a nagyvilág és a napfény kétféle igenlését. De Schrödinger...

Az ő illata valami zavarba ejtő és szégyenteljes kettősséget sugallt. Olyan ambivalens aura lengte körül, ami inkább egy cuki kiscicához illett volna, mintsem egy felnőtt kandúrhoz. Heréinek illata mentes volt a boldogságot hirdető, dinamikus erőtől, a behatolásra és az élet iránti szenvedélyes vágytól. Hiányzott belőle az a diadalmas biológiai impulzus, ami az evolúció viszontagságai során is megmarad.

Vagyis hát valahogy mégis jelen volt mindez, de homályosan, bizonytalanul. Ilyen kétes, ambivalens illatokat áraszt egy szemetesvödör, amely egyszerre kecsegtet proteinekkel, és sejteti azok bomló elegyét. Szóval ómegaszag.

De Schrödinger kidülledő heréi mindeközben sokkal változatosabb jövővíziókkal kecsegtettek, mint Félix és Melchior heréi. Csak hát ezeknek az utaknak a többsége a szégyenletes sötétségbe vezetett... Vagy talán valami ismeretlen, rejtélyes dimenzióba. Két-három szaglászás után Miú még mindig úgy érezte, hogy nem sikerült egészen megfejtenie ennek az illatnak a jelentését.

Schrödinger a bozótban megbújó nagy, kerek tisztáson állt meg. Miú eddig még soha nem járt itt. Szemétlerakó lehetett, vagy olyan hely, ahol hulladékot égetnek - a butik létsíkon ilyenek is akadtak. Ha itt valaki finom ennivalót tárolt, az jól eldugta, az biztos. Persze az is lehet, hogy a máglyák bűze csak elnyomta az étel illatát.

Schrödinger Miúra emelte álmatag zöld szemét, és váratlanul megkérdezte:

- Akarod, hogy eláruljak egy titkot?

Miú hirtelen felfedezte, hogy valami teljesen szokatlan és megmagyarázhatatlan esemény zajlik körülötte.

Schrödinger nem csak egyszerűen nyávogott. Ez a bonyolult, minden macskás hagyománynak ellentmondó eszme fura módon, de mégis egyértelmű hangokkal került kifejezésre. Miú, a kíváncsi kiscica, tisztában volt vele, hogy mit próbál közvetíteni a cica. Megértette a kifejezésmódját, és a szavak helyett a szándékait érzékelte.

És döbbenten vette észre, hogy ezek a szavak az ő ajkairól származnak.

Ugyanígy válaszolt neki.

Miú szívét a félelem markolta, miközben úgy érezte, hogy Schrödinger, mint egy árnyékos figura, a grabancánál fogva ráncigálja őt ismerős világának pereméről. Az ismeretlen felé vezető út egy sötét, kormos szakadékba torkollott, amelynek mélysége ijesztő volt. Azt érezte, hogy valami olyan félelmetes erő bontakozik ki előtte, amelynek nagysága teljesen felülmúlta Félix és Melchior csipkelődését. Schrödinger egy titkos ajtót nyitott meg Miú előtt, mögötte pedig egy mérhetetlen, megfoghatatlan titok rejtőzött, amely csak arra várt, hogy felfedezzék.

Hát ez a különös illat és a mély, rekedt nyávogás mindent elmondott...

- Miféle titokról van szó? - kérdezte Miú, a kíváncsiság lángja a szemében.

- Egy olyan titok rejlik benne - válaszolta Schrödinger -, amelybe te magad is beleszőttél...

- Ki vagy te, és mit keresel a világban? Milyen történetek, vágyak vagy titkok rejlenek a szíved mélyén?

- Én is a titok szövevényes szálai közé tartozom - válaszolt Schrödinger.

- Ki volt az, aki megtanított arra, hogyan fejezzem ki magam?

Ahogy Miú kimondta ezeket a szavakat, egy hirtelen felismerés tolult elő a tudatában: mintha már régóta ismerte volna a választ. Tudta, mi rejlik a szörnyű, ősi átokkal terhelt tudás mélyén, amelyhez Schrödinger varázslatának révén jutott el.

- Mindig is éreztem - válaszolta Schrödinger, egy sejtelmes mosollyal az arcán. - Akárcsak te, igaz?

- És mi a helyzet a többiekkel?

Schrödinger egy gúnyos pillantással a szemében lendített egyet a farkával.

- Ne zavarjuk meg az álmaikat. Az életükben talán ez az egyetlen igazi öröm. Csupán az ártatlanság tiszta öröme...

- Miért nem tudtam eddig, hogy képes vagyok beszélni? - tette fel a kérdést Miú, meglepetten nézve körbe.

- Áldozatul estél Goldenstern hipnózisának.

- Goldenstern hipnózisa - ismételte Miú, egyfajta áhítattal a szavakat formálva, mintha azok különleges ízeket rejtenének. - Goldenstern hipnózisa...

Biztosan ismerős számára ez a mondat. Valahol, valamikor már biztosan találkozott vele. De mikor is volt az? Hol hallotta először? Ki mondta neki? Talán csak a szavakat hallotta, de sosem így, együtt. Mindegyik szó különböző helyzetekben, eltérő kontextusban hangzott el, és most egy új keretbe kerülnek.

Olyan érzés, mintha egy láthatatlan entitással folytatnék párbeszédet saját magamban... Aztán, mintha az ő bőrébe bújnék, átvéve a szerepét, válaszolnék a kérdésekre, amiket én magam fogalmaztam meg.

- Belső párbeszéd zajlik benned - jegyezte meg Schrödinger. - Eddig mindig ezt tetted. De Goldenstern hipnózisa ezt is elrablta tőled.

- Hogyan lehetséges, hogy ismét meg tudom tenni ezt? Úgy tűnik, véget ért a hipnózis?

- Nem - mondta Schrödinger. - Goldenstern hipnózisa soha nem ér véget. De vannak köztünk olyan felsőbbrendű macskák, akik képesek ellenállni neki. És amikor érintkezel velük, bekerülsz az aurájukba, átmenetileg te is részesülsz az általuk birtokolt tudásban.

- Te egy felsőbbrendű macska vagy? - pihegte lelkesen Miú.

Schrödinger nem adott egyértelmű választ; sem igent, sem nemet nem mondott. Csupán Miúra zöld szemeire vetette tekintetét, majd a végtelen égboltra emelte pillantását.

Igaz, előtte Miúnak úgy tetszett, hogy Schrödinger szemében megvillan valami... Az a bizonyos, félreérthetetlen fény, ami Melchior és Félix szemében is ott volt.

De amikor Schrödinger felpillantott az égre, mintha minden földi dolgot maga mögött hagyott volna, és Miú rájött, hogy féltékenységet érez - de nem egy másik cicustól sajnálja a sárga kandúrt, hanem a tágas égtől, amire így tekint.