Kétszeres paralimpiai bajnokunk a legcsodálatosabb versenyélményeit az épek mezőnyében tapasztalhatta meg.

Fejlődése létszámban és színvonalban is töretlen, a tágabb közvélemény és a szűkebb érintettek számára egyre inkább elérhető, a neki szánt integrációs szerepet abszolút betölti, mégis minden téren lenne ok korrekcióra vagy további fejlesztésekre a parasport világában. Ezt a 24 éves Pap Bianka, a magyar parasport egyik állócsillaga mondta az Indexnek adott exkluzív nyilatkozatában, amelyben mesélt viszontagságos múltjáról, küzdelmes jelenéről és némi újratervezést igénylő jövőjéről.

A szigetvári születésű sportoló három paralimpián vett részt, mindegyiken szerzett érmet - összesen nyolcnál tart -, 2021-ben Tokióban, 2024-ben pedig Párizsban 100 méter hátúszásban aranyérmes lett. A közel sem mellékesen világbajnok és Európa-bajnok úszó azt követően látogatott el szerkesztőségünkre, hogy decemberre végzett az iskolai kötelezettségeivel, de még azt megelőzően láthattuk őt vendégül, hogy ismét kezdetét vette volna számára az úszókra különösen jellemző megfeszített munkarend.

A párizsi paralimpiát követően még nem merültem el a medence világában. Az aranyérmem és a címvédésem után tett nyilatkozatom, amelyben pihenést említettem, sokakat félrevezetett. Sokan azt gondolták, hogy az úszás háttérbe szorul az életemben, feladva a tanulás és a civil élet iránti elkötelezettségem érdekében. Azonban ez messze áll a valóságtól! A sport továbbra is elsődleges szerepet játszik az életemben, és teljes mértékben a 2028-as Los Angeles-i játékokra összpontosítok. Éppen ezért éreztem szükségét annak, hogy valami új tapasztalatot szerezzek, hogy ott ismét a legjobbat nyújthassam, és újabb aranyérmet nyerhessek.

Pap Bianka kiemelte: 11 éve elsősorban az úszás tölti ki az életét, minden mást annak rendel alá az életében, most viszont elérkezett arra a pontra, hogy a napi teljesítménykényszerből visszavegyen. Párizs után fizikailag és lelkileg is szüksége volt egy hosszabb kihagyásra, ami aztán ősszel meg is történt. Arról azonban, hogy még mindig tart, már nem ő tehet, hanem az élet.

Szabó Álmos edző csapatát egy igazi legendás versenyző, a kétszeres olimpiai bajnok Milák Kristóf erősíti, ami izgalmas fejlemény a sportág számára. Azonban még számos megválaszolatlan kérdés merül fel ezzel a csatlakozással kapcsolatban. A csapattagok, versenyzők és edzők mellett a részt vevő klubok – a Vasas és a Budapest Honvéd – között folynak az egyeztetések, amelyek intenzitása és hatékonysága változó, így még sok részlet vár tisztázásra.

"A tervezés fázisa van sok tekintetben, én pedig várakozó állásponton vagyok egyelőre. Mást nem is tehetnék. Szárazföldi, konditermi edzéseket már végzek, de lassan tényleg jó lenni visszatérni a munkához a medencébe is."

Ott viszont a paralimpiai bajnok egy teljesen új irányvonalat kíván felfedezni, és ennek hátterében több indok is áll.

Párizsban rájöttem, hogy az a versenyprogram, amit jelenleg követek – azaz, hogy egyszerre készülök a hát-, gyors- és vegyesúszásra – kezdett túlságosan megterhelővé válni. Már nekem is, de fontos megjegyezni, hogy rajtam kívül senki más nem úszott ehhez hasonlóan gazdag repertoárral idén. Nálunk is a specialisták kerülnek a középpontba, mint ahogy az épeknél is, és ők ott választanak, ahol a legjobbak versenyeznek. Számomra ez a száz méter hátúszás, és a jövőm szempontjából érdemes átgondolni, hogy a kétszáz vegyes vagy a négyszáz gyorsúszást tartsuk-e meg a versenyprogramban. Továbbá figyelembe kell venni, hogy a tíz évvel ezelőtti önmagamhoz képest több regenerációt kellene beiktatnunk a heti edzésrendbe. Nem a munkán szeretnék spórolni, éppen ellenkezőleg, meg akarom tartani a magas színvonalat, de a testem már jelezte, hogy egy szabadnap a héten nem elegendő. Akár edzőtáborban is becsülettel leúszom a kitűzött célokat, de őszintén szólva péntek délutánjától kezdve már nem érzem jól magam.

Pap Bianka véleménye szerint a parasport területén, különösen az úszásban, de más sportágakban is, a specialisták megjelenése egy folyamatosan fejlődő trend eredménye. Szerinte ez a folyamat 2008-ban, a pekingi olimpiát követően kezdett igazán felgyorsulni. Ekkor a parasport, amely akkoriban még nem rendelkezett jelentős anyagi forrásokkal, elkezdett elmozdulni a profi sport irányába. Ha a versenyeredményeket nézzük, ami Londonban még érmet ért, az most Párizsban már nem is biztosít döntős helyezést. Az aranyéremre esélyes sportolók mindig is jelen voltak, azonban Bianka hangsúlyozza, hogy évről évre egyre többen képesek megközelíteni őket. Ezzel párhuzamosan nő azok száma is, akik a döntős szereplést tűzik ki reális célként. Összességében tehát minden szempontból növekszik a mezőny létszáma és a verseny színvonala is.

A Vasas versenyzője úgy érzi, hogy parasportolóként a Duna Aréna által kínált európai szintű körülmények között készülhet - hasonlóan válogatott társaihoz, akik az ország különböző pontjain edzenek. Klubszinten megbecsülik, és az állami ösztöndíjjal kiegészítve anyagi helyzete olyan stabil, hogy kizárólag az úszásra és a tanulmányaira összpontosíthat. Így nem kell más bevételi források után néznie, ami a parasport múltját tekintve nem volt mindig így. Tisztában van vele, hogy ezeket a lehetőségeket saját eredményeinek köszönheti - és hogy a sport mellett a tanulmányait is fontosnak tartja. Ahogy fogalmaz: "egy Eb-bronzéremmel a zsebemben nem engedhetném meg magamnak ezt az életszínvonalat."

Az úszás és az egyetemi tanulmányok között felfedezett párhuzamok mellett arra is rájöttem, hogy mindkettő valójában erősíti a másikat. Kiemelkedő hasonlóságuk, hogy rendkívül sok időt igényelnek, és a mindennapjaimban gyakran elveszek a folyamatokban. Edzés közben és a tanulás során is sokszor azon kapom magam, hogy nem tudom, hol is állok valójában, mit is szeretnék elérni, és miért vágtam bele ebbe az egészbe. Csak dolgozom, beleadva minden erőmet, míg a kimerültség határán egyensúlyozok. Aztán elérkezik a versenyek és a vizsgák ideje, amikor rám tör a szorongás, ami akár fizikai tüneteket is okozhat, mint a hányinger vagy az ájulás közeli érzés. Így volt ez a száz méteres hátúszás előtt Tokióban, de Párizsban is, és legutóbb a római jog vizsgám előtt is. Ám amikor igazán számít, mindkét területen összeáll a kép. Az úszásban aranyérmeket nyertem, a vizsgán pedig ötös eredményt értem el.

Az integrációban is érez változást, méghozzá az évek múlásával pozitív irányba, de szerinte itt azért lehetne további lépéseket is megtenni.

A nagyközönség már tisztában van azzal, hogy az olimpiai játékokat követően következik a paralimpia, és bár a figyelem mértéke jóval alacsonyabb, az érdeklődés mégis megmarad. Más események esetében azonban sokkal gyengébben csapódik le a figyelem. Csak néhány televíziós megjelenés követi a versenyt, és a sajtóban is csupán néhány cikk születik, leginkább a szaksajtóban. Pedig az integrált nemzetközi versenyek esetében ennek sokkal nagyobb lehetőségei lennének. Például a kajak-kenu sportágban az ép versenyzők között tartanak parafutamokat, de az úszásban sajnos ez nem valósul meg. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy itt külön szervezetek felelnek a világesemények lebonyolításáért, és a versenyzők, valamint a versenyszámok száma is nagyobb. Mégis, ha a paralimpiai és olimpiai mintára pár napos eltéréssel tudnánk szervezni ezeket az eseményeket, az új impulzusokat adhatna a parasport számára.

Az úszó számára az integráció más dimenziókat is megnyit. Pap Bianka kifejtette, hogy paralimpiai eredményei mellett sportolóként a legemlékezetesebb versenyélményeit az épek között tapasztalta meg. Érdekes módon, ezek a pillanatok nem csupán a győzelem vagy az érmek megszerzése után maradtak meg benne.

"Jó dolog, ha egy parasportolóval már mai szinten és mélységben foglalkoznak, de biztosan nem szabad valakit emiatt túlpátyolgatni. Kevesen vagyunk, akár versenyeken is, de edzéseken végképp, sokszor nincs csapat, így igazából nincsenek csapattagok sem, akik inspirálnak, húznak minket. Márpedig a sportolót az emlékezetes edzések és versenyek építik. Korosztályos úszóként ranglistaelsőként vagy -másodikként az épek közötti versenyzés a legszebb emlékeim közé tartozik, de már akkor felhívták a figyelmemet, így készültem rá, hogy a fogyatékosságom miatt idővel egyre hátrébb szorulok. Ez így is történt, a rajtnál, a fordulóknál én nem tudtam olyan hatékonyan dolgozni a lábammal. De én ettől függetlenül a mai napig imádok az épekkel együtt versenyezni, és az ob-n például hiába rendeznek parafutamokat, inkább indulok az épek között, és leszek akár csak B döntős, mint a páremberes mezőnyben, ahol favorit vagyok, újabb, sokadik aranyérmet gyűjtsek. Különösebb megerőltetés nélkül. Kell a motiváció, kellenek az ingerek, az visznek előre, attól leszek még jobb, több úszóként."

Pap Bianka hangsúlyozta, hogy parasportolóként az eddigi tapasztalataik alapján kétszer-háromszor annyi energiát és erőfeszítést kell befektetniük, ha lépést akarnak tartani a versenytársaikkal. Ugyanazt az edzésmunkát végzik, ugyanannyi időt szánva rá, de ez nem elegendő ahhoz, hogy a hiányosságaikat pótolják.

"Nekem például a lábam azért lett kortársaimhoz és súlyomhoz képest erősebb, mint másoknak, mert a lábtempót nekem egy lábbal kellett hoznom. Normál esetben ugye ehhez kettő áll rendelkezésre."

A magyar iskolai rendszer felkészültségéről a fogyatékkal élő diákok testnevelés órákon való megszólítására és bevonására vonatkozóan sajnos még mindig korlátozott tapasztalatokkal rendelkezünk.

Általános iskolás éveim alatt anyukám egyszer megszólította a testnevelőtanárt, hogy figyeljenek rám, de én igazából nem kértem ezt. Az osztály második legjobb futójaként jegyeztek, ami nem volt túl nehéz feladat, hiszen a mezőny nem volt valami erős. Végül is, komolyan vettem az úszást, mert szerettem volna, ha még ügyesebb úszóvá válok. Mindig is úgy éreztem, hogy képes vagyok bármire. Emlékszem, egyszer a apukám kondipadját kisajátítottam egy verseny előtti napon, és teljesen belemerültem a gyakorlatokba, mintha ettől jobb leszek. Szerencsére nem lett bajom, így végül részt tudtam venni a megmérettetésen. Hetedik és nyolcadik osztályban már felmentést kaptam a testnevelés alól az úszásom miatt, de ezt is azért engedték meg, hogy ne legyek túlterhelve. Úgy vélem, hogy a gyerekek mozgás iránti hajlandósága leginkább a személyiségüktől függ, és csak utána jönnek az iskolai körülmények meg a tanár hatása. Aki igazán akarja, az mindig talál módot a mozgásra, de ahol még az egészséges gyerekek sem lelkesednek a testmozgásért, ott nehéz változást elérni kívülről. A tokiói paralimpia előtt felfedeztem a futópadozást, és azon kezdtem el edzeni, akár tíz kilométert is teljesítve. Futni szoktunk, de az úszók között csak kevesen tudnak igazán jól futni, és még kevesebben élvezik is. Pedig a futás teljesen más élményeket nyújt, másféle ingerek érnek, hiszen a keringés itt függőleges, nem vízszintes. Sok jót hozott az állóképességem fejlődéséhez a futás; január elsején például már hagyományt is teremtettem magamnak, hogy minden évben elinduljak.

Pap Biankát közel egy évtizede tartó kiemelkedő sportsikereinek köszönhetően már sokan ismerik, azt azonban talán kevesen tudják, hogy nem az első, hanem a második keresztnevét használja, mert édesanyja után a Marina nevet kapta.

"Viszont soha nem használtam, én és a családtagjaim sem. Amikor megszülettem, a szüleim rögtön úgy látták, hogy ez a gyerek inkább egy Bianka, mint egy Marina. Arról nem beszélve, hogy azért így rögtön elejét vettük a későbbi "Kismarinázásnak", ha anyukámtól meg akart volna valaki különböztetni" - mesélte Pap Bianka, aki azért is tisztelte meg személyesen óbudai szerkesztőségünket, mert szinte a szomszédban lakik. Bár ez nem volt mindig így. A szűkebb szülőföldjétől kilométert és életritmust tekintve is messzire került, mindezt 12 évesen, a mindennapos szülői támogatást maga mögött hagyva.

"Minden más, szokatlan és nehéz volt, de erős volt bennem a tűz: én akartam komolyan úszni, márpedig ilyenre csak Budapesten volt lehetőség, akkor csináljam is végig, amivel jár! Rengeteget vonatoztam, mindig a nagypapám jött el értem Budapestre, hogy hétvégére hazakísérjen, majd hozott is vissza. Számára így a rengeteg utazás mindjárt megkétszereződött, mert ugye oda-vissza volt üresjárata is. Megbízható gyerek voltam, a szüleim is megbíztak bennem, ezért egyeztek bele ebbe a nagy vállalásba, csupán egyetlen kikötésük volt: addig maradhatok, amíg a tanulás is jól megy. Tehát, ha valahol elfáradok, nem megy, nem úgy alakul, és úgy döntök, inkább hazamegyek, akkor az azt jelentette volna, hogy kudarcot vallottam. Engem hajtott a makacsság, és versenyzőtípus vagyok: nem szeretem a kudarcokat. Nagyon sokat dolgozok, küzdök azért, hogy sikeres legyek, és ne érjenek kudarcok."

Pap Bianka a Komjádi uszodában egy igazán tehetséges csapat tagja lett, ahol Magyarovits Zoltán irányítása alatt edzhetett. Itt volt mellette Gyurovics Fanni is, akivel együtt formálták a Jövő SC dinamikus csapatát. Az edzők ügyes stratégiájának köszönhetően gyakran együtt dolgozott Verrasztó Evelynnel is, ami még inkább gazdagította az edzéseit. Bianka számára Evelyn nem csupán egy edzőtárs, hanem Egerszegi Krisztina, Hosszú Katinka és a paralimpiai bajnok Sors Tamás mellett az egyik legfontosabb példakép is.

Különösen Egerszegi Krisztina inspirál engem. Amikor még nagyon fiatal voltam, egy úszásom után anyukám azt mondta, hogy egyszer majd olyan leszek, mint ő. Ez a dicséret nagyon jól esett, még ha akkoriban nem is tudtam pontosan, ki ő. Azóta viszont felfedeztem Egerszegi Krisztina pályafutását, és lenyűgözött a tehetsége és a szorgalma. Számos olimpiai aranyérme mellett az is megfogott, hogy milyen kedves és szerény személyiség. Akárhányszor megjelenik a nyilvánosság előtt, mindig sugárzik belőle a szerethetőség. Bár csak egyszer találkoztam vele, a közvetlen környezetemben is voltak olyan példaképeim, akik inspiráltak. Például edzettem Katinka mellett, akinek a kitartása mindig motivált, és Evelyn jelenléte az edzéseinken szintén plusz energiát adott. Az ELTE-n pedig Szabó Tündét említhetem, aki nemcsak a sportban, hanem a politikában is kiemelkedő karriert futott be. Sors Tamással, noha ritkán találkozunk, szoros barátságot ápolunk. Amikor elakadok vagy bizonytalan vagyok, mindig hozzá fordulok tanácsért. Tokióban és most Párizsban is ő volt az, aki a legjobb útmutatást adta. Jó érzés, hogy vannak ilyen támogató példaképek az életemben, és én is törekszem arra, hogy mások számára hasonlóan inspiráló legyek. Mostanában a fiatalok is keresnek engem, és örömmel osztom meg velük tapasztalataimat rendezvényeken.

Pap Bianka megosztotta velem, hogy a jelenlegi edzéstársai között akad egy fiatal lány, akivel különösen szoros a kapcsolata. Amikor vele beszélget, a lány szemei olyan élénken ragyognak, hogy szinte kiemelkedik a többiek közül. Edzéseken pedig mindig megdöbbentő teljesítményre képes, amikor egymás közelében dolgoznak.

"Amikor meg rajtuk még uszony is van, akkor bizony tőlem is kell az extra, mert hogy néz ki, ha a fiatalabbak megelőzik a paralimpiai bajnokot."

Pap Bianka elmondása alapján nem világmegváltó tervekkel vágott bele az új életbe 12 évesen, akkor még leginkább a korosztályos országos bajnokságokon akart jól szerepelni. Azzal tisztában volt: ha eredményeket akar elérni, oda az út a budapesti életen át vezet. A fővárosban van esélye fejlődni, kihozni magából a maximumot. És ennek érdekében kezdetét vette a komoly edzésmunka. A hozzáállását viszont csak az első paralimpiás szereplése helyezte más dimenzióba.

Rió után éreztem igazán, hogy megerősödött bennem a küzdőszellem. Előtte inkább csak egy gyerek voltam, aki imádott úszni és jól teljesített a vízben, de nem volt mögötte konkrét cél. Nem értettem, hogy hová vezet mindez az egész sportágban. Amikor megkaptam a bronzérmet, ami akkoriban számomra fantasztikus teljesítménynek számított, valami megváltozott: onnantól fogva tudtam, hogy ez az én utam. Minden erőmet és energiámat egyetlen célra összpontosítottam. Az úszás lett az a lap, amit a paklimban a legfontosabbnak tartottam.

Először nagymamája otthonában élt, majd később kollégiumi életre váltott, de amikor 15-16 évesen nem tudott albérletet találni, családi ismerősök segítségét kérte, így panzióban húzta meg magát. A riói paralimpián elért eredményei után járó prémium révén pedig végre lehetősége nyílt arra, hogy megvásárolja saját kis lakását.

"Azóta kezdtem igazán a saját utamat járni, és megszabadultam a lébecolás terhétől, legyen az itt vagy ott. A kollégiumi élet igazi próbatétel volt számomra, hiszen hatan osztoztunk egy szobán. Ilyen környezetben, hogy is mondjam, a lakók bioritmusa teljesen eltért az én megszokott ritmusomtól, ami nem éppen kedvezett egy élsportolónak. Esténként, amikor már rég aludnom kellett volna, az élet pezsgése körülöttem folyt, ami erősen befolyásolta a pihenésemet, és ez a teljesítményemen is érződött."

Bianka napja az úszáshoz szokott életmódjának megfelelően már korán kezdődött. Reggel öt órakor már a buszon ült, hogy időben megérkezzen az első edzésre, amely 6 és 8 óra között zajlott. Ezt a délutáni második gyakorlás követte, amely 15-től 17 óráig tartott. A napi két edzés mellett Bianka rendszeresen edzett a konditeremben is, így a felkészülése mindig teljeskörű volt.

Ami így együtt valóban rengeteget jelent. Ha azonban nem ilyen mértékben, minőségben és következetességgel zajlik a tanulás, akkor úgy érzem, nem tudom elérni a kívánt eredményeket. Az általános iskolás éveim alatt nem volt komolyabb problémám; az első és az utolsó óra, amikről számot kellett adnom, általában valamilyen készségtantárgy volt, amelyeket viszonylag könnyen tudtam pótolni, így a fő tantárgyakkal is tudtam haladni. A gimnáziumban viszont, hiába kerültem sportosztályba, senki sem értette meg, hogy úszóként nekem sokkal több edzésem van, mint a legtöbb diáknak. Végül magántanuló lettem a szigetvári iskolában, ahol sokkal jobban tudtam boldogulni. Anyukám segített nekem a tananyagban, és fél évkor, valamint év végén vizsgáztam a tantárgyakból, ráadásul leérettségiztem is. Sikerélményekkel gazdagodtam, történelemből dicséretet kaptam, ami külön öröm volt számomra.

Bár a segítőkészség mindig jelen volt, a paralimpiai bajnoknak számos nehézséggel kellett szembenéznie, nemcsak ott, hanem máshol is.

Sok helyen és sok embertől hallottam, hogy nem leszek kiemelkedő úszó vagy bajnok. Ezzel együtt jött a gondolat, hogy végül igazából nem leszek senki és semmi. Az alapjaim hiányozni fognak, talán az egyetemre vagy főiskolára sem vesznek fel, és ha mégis, akkor idő előtt kirúgnak, így huszonévesen tudás és szakmai képesítés nélkül állok majd az élet útján. Na, de mihez kezdjek magammal akkor? Gyakran nehéz és fárasztó, amit csinálok, de ilyenkor eszembe jutnak a kétkedők. A makacsságomnak köszönhetően ezek a szavak hajtanak előre a holtpontokon.

Pap Bianka véleménye szerint a magyar felsőoktatási rendszer kedvező lehetőségeket kínál az élsportolók számára. Számos egyetem nyitott a sportolók fogadására, és ha a tanulás iránti elkötelezettséget észlelik, hajlandóak támogatni őket minden lehetséges módon. Ez a hozzáállás jelentős könnyebbséget jelent a sportolók számára, különösen a Sportcsillagok Ösztöndíj révén, amely lehetővé teszi, hogy egyre többen éljenek párhuzamosan a sport és a tanulmányok világában. Bianka, aki paralimpiai bajnok, a történelem iránti szenvedélye miatt választotta az ELTE jogi karát. Elmondása szerint matematikából és informatikából nem érezte magát elég felkészültnek a magasabb szintű tanulmányokhoz, mert ezekhez alapos alapok szükségesek, és a tudás megszerzése csupán a tanulás kérdése. Jelenleg levelezős hallgatóként az ötéves képzésének felénél tart, és úgy véli, hogy a nappali tagozat számára „túl sok kompromisszummal” járna.

"Az élsport nem tarthat örökké, sőt, van, akinél előbb jön el az a pillanat, hogy kiszáll, mintsem az eredményei, a fizikai állapota ezt indokolttá tenné. A saját magunk jövőjét alakítjuk, jó időbeosztással elég sokaknak azért megugorható ez a kihívás."