Hová helyezkedjenek az ateisták?

Miért tartanak titokban a hitetlenek, az isten tagadói? Mi lehet az oka annak, hogy egy politikus a nyugati világban, különösen Amerikában, sokkal könnyebben vállalja fel szexuális orientációját, mint azt, hogy ateista? Bár az Istenben nem hívők és a vallást kritizálók száma idehaza is elérheti a több százezer, akár millió főt, mégsem találunk olyan politikai képviseletet, amely nyíltan kiállna mellettük. De vajon miért ne változhatna ez a helyzet?

Amikor elkezdtem írni ezt a cikket, éppen május 21-e volt, és ekkor érkezett meg Győrbe a Párbeszéd egyházakkal kapcsolatos plakátkampánya. A rendezvényre való meghívásban a szervezők többek között a következő figyelemfelkeltő mondatokat osztották meg a Facebookon: "Magyarország egyre kevésbé vallásos hely, csupán minden tizedik ember látogat el templomba. A fejlett világban nálunk a legkevesebben érzik úgy, hogy a vallási identitásuk fontos számukra. Sőt, a lakosság harmada úgy véli, a vallás kifejezetten káros hatással bír. Ennek ellenére az egyházak számára egyre növekvő támogatások érkeznek a kormánytól. Különféle visszaélések világra derülése mellett – mint a propaganda, korrupció és pedofília – itt az idő, hogy újragondoljuk az egyházakkal való viszonyunkat!"

A hetek óta tartó kampányra a Fidesz egyik politikusa, Szécsényi Dániel, egy meglehetősen éles megnyilatkozással reagált: "Aljas gonoszságból indította a Párbeszéd a keresztényellenes kampányát." A Fővárosi Közgyűlés kormánypárti képviselője úgy véli, hogy "a legsötétebb kommunista idők egyházüldözését idézi az a retorika, amivel most utcára vonultak." Szerinte azonnali lépésként fontos, hogy figyelmeztessük a Párbeszéd - Zöldek Pártja képviselőit arra, hogy ilyen akciókat nem engedhetnek meg maguknak. De vajon miért ne tehetnék? - teszem fel a kérdést Szécsényi képviselő úrnak. (Nem vagyok Párbeszéd támogató, de ateistaként más perspektívából tekintek a helyzetre.)

Amióta felmerült a Pride betiltásának lehetősége, az utóbbi hetekben egyre gyakrabban találkozom olyan nézetekkel, amelyek szerint a felvonulás káros hatással lehet a gyerekekre. Ezzel a véleménnyel nem értek egyet, de tiszteletben tartom azokat, akik ilyen cikkeket írnak vagy nyilvánosan kifejtik gondolataikat. Hiszen ez a véleményszabadság alapjait képezi. A rendszerváltás óta létező gyülekezési jog lehetővé teszi, hogy a Pride támogatói és ellenzői egyaránt kifejezzék magukat. Mint liberális beállítottságú ember, természetesen nem támogatom a homofóbiát, és aktívan harcolok ellene, de nem tartom helyénvalónak, hogy a Pride-ellenes állásfoglalásokat egyenlőségbe állítsuk a náci időszak borzalmaival, amikor a melegeket koncentrációs táborokba zárták. Hasonlóképpen, nem hiszem, hogy az vallásüldözés, mint amilyet Rákosi idején tapasztaltunk, hasonlítható ahhoz, ha valaki nyíltan kijelenti, hogy szerinte a vallás káros. Ateistaként arra törekszem, hogy a vallásgyakorlás teljes mértékben szabad legyen, és mindenki szabadon kifejezhesse hitét vagy hite hiányát.

Mint ahogy Marosi Szilvia, a szexuálterapeuta egy, a szexuális diszfunkciókról készült riportban kifejtette, a túlzottan konzervatív vagy vallásos háttér jelentős hatással lehet a szexuális életre, akár a szexuális vágy teljes hiányához is vezethet. Ez a félelem nemcsak a szexuális orientációval kapcsolatos helyzetekben, mint például egy meleg férfiban vagy egy abortuszra készülő nőben, hanem egy eutanázia jogáért küzdő betegben is megjelenhet. Az a gondolat, hogy e döntések súlyos bűnt jelentenek, és hogy a lelki következmények, akár a halál után is, szenvedést okozhatnak, komoly szorongást válthat ki. Mivel Bagdy Emőke nyomdokain sokat beszélnek arról, mi okoz félelmet a gyerekekben, szeretném megosztani egy személyes tapasztalatomat.

Gyermek- és kamaszkoromban vallásos háttérben nőttem fel, ami még a '80-as évek végén, a Kádár-rendszer utolsó éveiben kezdődött. Hittanra jártam, részt vettem az elsőáldozáson, és olvastam a Bibliát. Kiskamaszként döbbentem rá a saját halandóságomra, ami mély halálfélelmet ébresztett bennem. Ezt a félelmet csak fokozta az a szorongás, hogy ha nem úgy élek, ahogy az egyház elvárja (már akkor sejtettem, hogy ez nem fog menni), akkor nemcsak a halálom alatt, de utána is szenvedni fogok, hiszen a pokol vár rám. Még gyóntam is, próbálva rendezni a lelkiismeretemet. Mint sok tizenéves fiúnak (és ne legyünk igazságtalanok, a velünk egykorú lányoknak is), nekem is voltak titkos pornóújságaim otthon. Azonban a gyóntatófülkében ezeket soha nem mertem bevallani a papnak. Ott, abban a kis zárt térben, átéltem valamit, amit egy vallásosan nevelt meleg talán csak nehezen tud kifejezni. Tudtam már akkor is, hogy nem bűn, ha valaki belelapoz egy pornóújságba (ezért nem is gyóntam meg érte), de valahogy mégis szégyelltem magam a pap előtt, aki viszont ezt nagyon is bűnként könyvelte el. Tehát, mondhatni, egyfajta belső konfliktusban vergődtem, ahol a vallási tanítások és a saját vágyaim között próbáltam egyensúlyozni.

És akkor mi van? Ilyen erővel a borfesztiválra se lehessen gyereket vinni, mert mi lesz, ha részeget lát, és félni kezd. A dohányboltokat és kocsmákat is tiltsuk be, hisz az előttük elhaladó gyerekek ittas és rágyújtó embereket láthatnak, ami (a homoszexualitással szemben) valóban tudományosan bizonyítottan káros az egészségre.

Térjünk vissza az ateizmus témájához, amely a világnézeti viták színterén komoly fegyveregyenlőtlenséggel küzd. A rendszerváltás óta a jobboldalon számos olyan politikus bukkant fel, akik büszkén vállalják vallásosságukat, sőt, nyíltan bírálják az ateizmust. Ezzel szemben a baloldalon alig találkozhatunk olyan ateistákkal, akik bátran kiállnának a valláskritika mellett. Miért van ez így? Hiszen ha a hitetlenség bírálható, akkor a hitet miért ne lehetne megkérdőjelezni? Az egyenlőtlenség a diskurzusban megkérdőjelezhető, és talán ideje lenne, hogy az ateizmus is megtalálja a hangját a közéletben.

Az elmúlt évtizedek baloldali miniszterelnökei, Horn, Medgyessy és Gyurcsány bizonyára nem voltak valami nagy hívők. De az ő pártállami múltjukkal, a diktatúrához való kötődéseikkel nyilván érthető, hogy nem álltak bele az ateizmusba. Mert náluk persze azért joggal felvethető, hogy a karrierjük mégiscsak egy olyan rezsimben indult, amelyben a titkosszolgálat papokat és híveket zsarolt, üldözött, fenyegetett.

Még az e téren legliberálisabbnak mondható Gyurcsány is. II. János Pál halálakor azt mondta róla, hogy "a bűn és igazság dolgában soha nem tévesztett [...]. Egy olyan ember távozott el, aki jó és rossz dolgában tudta, merre van az emberiség számára kivezető út." Akkor jó páran felszisszentünk: ne már! Soha nem tévesztett? Akkor a melegek, a fogamzásgátlás, a cölibátus és az eutanázia ügyében is igaza volt? Gyurcsány ezen is túlmenve nemzeti gyásznapot hirdetett.

A római katolikus egyház vezetője semmilyen értelemben nem kapcsolható össze a magyar állammal vagy a magyar nemzettel mint egységgel. Az emberi tisztelet mellett intézményes szinten nem állnak közvetlen kapcsolatban a reformátusok, evangélikusok, izraeliták, és természetesen a vallástalanok sem. Éppen ezért az állam, amely minden polgárát képviseli, általában véve nem indokolt gesztusokat tesz e vallási intézmény felé - olvashatjuk Debreczeni József „Az új miniszterelnök” című könyvében, amelyben a Gyurcsány iránti elfogultsága nyilvánvaló. Ez a megközelítés nem csupán a pártállami múlttal nem rendelkező balliberális politikusokra igaz. Például a rendszerváltás időszakában, amikor Bajnai Gordon még csak egyetemista volt, ő sem volt az a határozott ateista, bár erről sosem esett sok szó. Történelmileg úgy alakult, hogy a vallásos politikusok bátran vállalják hitüket, míg az ateisták esetében még az is kérdéses, hogy valóban azok-e.

Karácsony Gergely főpolgármester, aki a Párbeszéd alapító elnökségi tagjaként és vallásbírálóként ismert, meglehetősen sajátos módon került kapcsolatba az ateizmussal. Az általa irányított Főpolgármesteri Hivatalban ugyanis egy ateista, Békés Gáspár elbocsátásához vezetett a véleménye, ami újabb kérdéseket vet fel a politikai tolerancia határait illetően. Ferenc pápa halála kapcsán Gergely a Gyurcsány 2005-ös nyilatkozatához hasonló, túlzó megfogalmazásokkal illette az egyházfőt. Azt állította, hogy Ferenc pápa "szinte egyedüliként képviselte a humanizmus hangját" a világban, amely egyre inkább eltorzul. Ezt a kijelentést a kritikusok könnyen túlzásnak találhatják, hiszen számos progresszív gondolkodó jogosan érezheti, hogy az ilyen megfogalmazások nem tükrözik a valóságot. Ami pedig az ateistákat illeti, érdemes megjegyezni, hogy vallásos politikai vezetők ritkán fogalmaznak meg hasonlóan elismerő szavakat róluk, ami tovább bonyolítja a vallás és politika közötti feszültséget.

Tehát nem csupán a pártállami múlt játszik szerepet ebben a túlkompenzálásban vagy csendben, hanem más tényezők is hozzájárulhatnak ehhez a jelenséghez.

Ateizmusát kifejezetten és rendszeresen hangsúlyozó szabad demokrata politikusról nemigen tudunk. Vallásosról azonban jó néhányról: a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösséget vezető Iványi Gábortól a főrabbi Raj Tamáson át a Hit Gyülekezetében diakónus Hack Péterig és a SZDSZ Evangéliumi Keresztények Csoportjának vezetőségi tagjáig, Mészáros Istvánig sorolhatók a deklaráltan vallásos SZDSZ-es politikusok. (Arról nem is beszélve, hogy a Hit Gyülekezete akkor eléggé közel állt az SZDSZ-hez.)

Izrael egy meglehetősen vallásos ország, ám még ezen a terepen is találkozhatunk egy kiemelkedő és határozott ateista politikussal: Tomi Lapiddal. Ha azonban szétnézünk a világban, azt láthatjuk, hogy ő inkább a kivételek közé tartozik, semmint a szabályok közé. Richard Dawkins "Isteni téveszme" című művében hivatkozik egy 1999-es amerikai Gallup-felmérésre, amelyben azt kérdezték, hogy a válaszadók szavaznának-e olyan politikai jelöltre, aki valamely kisebbségi vagy alulreprezentált csoporthoz tartozik. A felmérés eredményei megdöbbentőek: míg a nők 95%-ára, a katolikusokra 94%-ra, a zsidókra és afroamerikaiakra egyaránt 92%-ra, valamint mormonokra és homoszexuálisokra is 79%-ra szavaztak volna, addig az ateisták csupán 49%-os támogatottságot kaptak (i. m. 22. o.). Ez az egyetlen identitás, amelyet az amerikaiak többsége már akkor, a felszínes liberális hegemónia idején is elutasított. A vallásos, kultúrharcos jobboldal erősödése pedig csak később következett be, nemcsak az Egyesült Államokban, hanem a fejlődő világban is.

A laikus diktatúrák, mint Irak vagy Szíria, helyét fundamentalista mozgalmak foglalták el, és a vallásos nacionalizmus egyre inkább felülírta a demokratikusabb, szekuláris nemzetállamok értékeit Törökországtól Indiáig. Érdekes módon nem annyira az emberek hitének megerősödése történt, hanem a vallásos politikai kisebbség olyan stratégiát dolgozott ki, amely lehetővé tette számukra, hogy a hatalomból nagyobb részesedést kapjanak, mint azt a népességi arányuk indokolná. Az Egyesült Államokban és hazánkban szerencsére nem a terrorista csoportok, mint az Iszlám Állam vagy a tálibok módszerei érvényesültek. Mégis, a szekuláris, ateista balliberális irányzat globális szinten defenzívába került. Így kerültünk el odáig, hogy Márki-Zay Péter a korábbi "rejtőzködő ateista" jelöltek után egy nyíltan vallásos kormányfőjelölt lett. Ráadásul, Magyar Péter várható utódjához képest még egész szimpatikusnak is tűnt: támogatta a melegházasságot, és többször hangsúlyozta, hogy az ateisták szavazataira is számít.

Na de tényleg: hogyan juthattunk el idáig? Ugyanazon az úton haladva, amelyen a Tisza iránti szeretetből származó rajongóvá váltam, az elveit félretett liberális értelmiség most pszichikai bűnsegédként figyeli, hogy új bálványa még a legkevésbé sem áll ki a Pride mellett, és a gyülekezési, valamint civil jogok brutális csorbítása ellen, nemhogy nyíltan beleállna az ügybe. Az átláthatósági törvény kapcsán is csak annyira hajlandó reagálni, hogy "ha valódi probléma merül fel, akkor ott leszünk". Mintha ez a pillanat még nem számítana valódi, élő problémának! A kritikákra pedig mindig ugyanaz a válasz érkezik, ami az én írásomra is várható:

Most az a cél, hogy leváltsuk Orbán Viktort. És tessék mondani: mikor lesz olyan idő, amikor végre erről is fogunk beszélni? Ezen az ösvényen haladva nagyjából soha. Ugyanis míg az egyik oldal (a NER, a MAGA) éles világnézeti kontúrokkal áll a platformján, addig, ha a riválisától (hogy stílszerűek legyünk) megkérdezi, hát MAGA (pardon: maga) kicsoda, akkor a kisbetűs maga nem tudja, mit feleljen a nagybetűs MAGÁ-nak.

Mert annyira belegárgyult a kiábrándult fideszes utáni görcsös kepesztésbe, hogy érzékelhetetlenre hígította a saját identitását.

Miközben a NER és a MAGA politikát csinál a vallás szintjén, a Tisza-hívő értelmiség már nem csupán a vallás laikus, kritikai antitézisével próbálkozik, hanem egy saját valláspótlékot kíván létrehozni. Egyfajta behódolás is érzékelhető: próbálnak tetszeni az ellenfél szavazói előtt, hátha így sikerül őket átcsábítani. A logika az, hogy ha a Fidesznek bejött a fideszes attitűd, akkor mi is kövessük ezt a mintát, hogy a saját sikereinket is biztosíthassuk. Bár valójában világiak (sőt, ateisták) vagyunk, ezt nem merjük nyíltan vállalni. Ugyanígy a Pride-ot is elkerüljük, mert félünk attól, hogy a vallásos és homofób szavazók elfordulnak tőlünk. Pedig a rendszeresen templomba járók, akik az egyház tanításai szerint élik meg hitüket, ugyanúgy egy körülbelül (plusz-mínusz pár százalék) a népesség valamivel több mint egytizedét teszik ki, mint az öntudatos, nyílt ateisták.

Mi több, a legutóbbi népszámlálás szerint a vallásosak aránya csökken, s már korábban is a lakosság, "mindössze 9 százaléka nyilatkozott úgy", hogy hetente jár templomba. De a tágabban vett "egyházhű" vallásosak is csak a társadalom "kevesebb mint ötödét" teszik ki. A tudatos vallásosak és ateisták között van az ország e téren (is) bizonytalan, ingadozó több mint kétharmada, majdnem háromnegyede (a magukat csak névlegesen, papíron és/vagy formális hagyománytiszteletből, konformizmusból vallásosnak mondóktól, a maguk módján hívőkön át a vallás-ateizmus harcban közömbös semlegeseken, puhább szekulárisokon, agnosztikusokon át a "rejtőzködő" ateistákig). S bár az egyházak törzsbázisa nagyságrendileg nemigen múlja felül az ateistákét, mégis aránytalanul több befolyás, pénz, erőforrás jut nekik. Miért?

Szerintem két okból. Az egyiket megint egy személyes történettel illusztrálnám. Nemrég vesztettem el az édesanyámat, ahogy a feleségem is. Mindkettőnk anyukájára igaz volt, hogy nem gyakorolták a vallásukat, amibe beleszülettek, életük felnőtt részében gyakran nyilatkoztak kritikusan az egyházról, s haláluk előtt egyikük se kérte, hogy pap temesse őket. De az ilyen elhunytak javarészét (szándékuk hiányában is) egyházi rituáléval temetik el. Pedig többnyire a hozzátartozók se egyházi hívők. Az ok inkább valamiféle konformizmus. Hogy "így illik", meg hogy "mit szól a falu", és ez a mentalitás a nagyvárosban is tovább él bennünk.

A polgári szertartáson mindkét esetben én mondtam a beszédet. Többen odajöttek hozzám gratulálni, mondván: sokkal személyesebb, meghatóbb volt így, mint azok az egyházi búcsúztatók, amiket eddig hallottak, sőt. Egyikük ironikusan megjegyezte: ha ő halna meg, szeretné, ha én írnám a gyászbeszédét. Ha minden ateista csak annyit megtenne, hogy nem engedné, hogy elhunyt szeretteikre akaratukkal szemben ráerőszakolják a vallást, már nagyot lépnénk előre, hogy a gyakorlat közelítsen a valósághoz. Miként azzal is, ha ugyanilyen karakán módon érvelnénk az ingadozó, közömbös, a két tábor között valahol elhelyezkedő embereknek: csak akkor házasodjanak templomban és kereszteljék meg gyermekeiket, ha valóban hisznek benne.

A másik fontos aspektus, hogy a vallásnak és az egyházaknak jelentős politikai képviselete van. Bár a KDNP a Fidesz támogatásával jut be a Parlamentbe, az ottani jelenlétük lehetőséget biztosít számukra, hogy befolyásolják a döntéshozatalt. Ezen kívül más felekezetek is rendelkeznek olyan "lobbistákkal", akik a kormánypártban vagy az ellenzékben képviselik az érdekeiket. Képzeljünk el egy még nagyobb politikai erőt: egy olyan pártot, amely nyíltan vállalja az ateizmust, és ezt identitása szerves részévé teszi. Az ilyen párt nemcsak az ateisták hangját képviselné, hanem olyan csoportokét is, akiket a vallásos politikai diskurzus figyelmen kívül hagy. Ezek közé tartoznak például a tudatosan gyermektelenek, akikkel én is azonosulok, és akik az illiberális rezsimek új ellenségképévé válhatnak. Ezen kívül a Pride által képviselt szexuális kisebbségekről sem szabad megfeledkeznünk, akikkel szolidaritást vállalok, és akiknek érdekeit szintén nem veszik figyelembe a hagyományos politikai erők. Továbbá fontos megemlíteni azokat az embereket is, akik átlagtól eltérő kapcsolati és családi formákban élnek, mint például a nyitott kapcsolatokban, poliamóriában vagy etikus nem-monogámiában részt vevők. Ne feledkezzünk meg a szexmunkásokról és a szexipar dolgozóiról sem, akikkel a politikai diskurzusban ritkán foglalkoznak, és ha mégis, az általában nem a szavazataik megszerzése érdekében történik. E csoportok reprezentálása és érdekeik érvényesítése elengedhetetlen lenne a társadalmi sokszínűség és igazságosság szempontjából.

De egy ilyen szekuláris, ateista liberális párt azokat a kozmopolitákat is felvállalhatná, akik nyíltan nem etnikai nemzetállamban gondolkodnak, hanem egy föderatív Európában, és akik, ha jobbról hazaárulónak nevezik őket, nem kezdik el bizonygatni, hogy ők is nemzetben gondolkodnak. Elmondhatnák, hogy nemzetállam helyett olyan demokratikus európai birodalmat szeretnének, ami versenyképes lehet az USA-val és Kínával. Többen gondolkodnak így, mint feltételeznénk, csak nem bújtak elő - ahogy az ateisták sem.

És mivel szerintem Magyar Péter jobbos politikai szektájában a liberális szavazók (pláne az ateisták) soha nem fogják otthon érezni magukat, ha a régi ellenzék romjain indulna 2026-ban egy ilyen új párt, a parlamenti küszöbugrás és a frakcióalakítás simán összejöhetne. Hogy ez lehetetlen? Mert nincs rá elég idő? Tavaly Magyar Péter hetek alatt összehozott a semmiből egy 30 százalékos pártot. Majdnem egy év alatt miért ne lehetne egy 10 százalékosat? Az én szavazatomon nem fog múlni.

Papp László Tamás, a neves újságíró, az ÖT című lap elkötelezett szerzője.

Az alábbi cikk az ÖT és az Index szerkesztőségi együttműködése keretében került az oldalunkra. Ha megosztaná, kommentelné, vagy még több hasonló tartalmat olvasna, keresse fel partnerünk, az ÖT oldalát!