"Az ő gyermekét folyamatosan zaklatják." - Érdemes lenne megosztanom a másik szülővel ezt a helyzetet, vagy inkább hallgassak?

A videó megtekintéséhez engedélyezze a JavaScript-et, és/vagy fontolja meg egy HTML5 videót támogató böngésző használatát.

Felébredt bennem a kamasz, aki pedagógus gyerekeként már az általános iskolás éveim során úgy érezte, hogy minden lépésem egy átlátható könyv lapjain zajlik. Anyukám mindig úgy tűnt, mintha egy lépéssel előrébb járna, és pontosan tudta, ha valami furcsa dolog történt – sokszor még azelőtt, hogy egyáltalán elkezdhettem volna mesélni. Soha nem volt lehetőségem "szépíteni" a sztorikat, hiszen bármikor rákérdezhetett, ráadásul fogalmam sem volt, mennyi mindenről van tudomása az események kapcsán.

Ez önmagában is stresszes volt, hát még az a gondolat, hogy valaki más majd hasonló módon, akár vádaskodva fordul hozzám, mikor én leszek szülő.

A gyerekek univerzuma sokkal összetettebb, mint ahogyan azt első pillantásra gondolnánk.

Amíg óvodás volt a lányom, úgy tűnt, hogy a világ tele van színekben és játékkal, és nem sokat hallottam gondokról, sem a pedagógusoktól, sem más szülőktől. Inkább azt figyeltem meg, hogy a nehezebb sorsú, különleges figyelmet igénylő gyerekekkel is könnyedén megtalálja a közös hangot. A legjobb barátja hosszú éveken át egy Down-szindrómás kisfiú volt, akivel egy igazán mély és szoros kapcsolatot alakítottak ki. Aztán, ahogy egyre inkább felfedezte a világot, egy hasonló érdeklődésű kislánnyal barátkoztak össze, és ezzel új színt vittek a barátságai közé.

Ezután megérkezett az iskola, ami együtt járt egy olyan természetes átalakulással, amely a karakter fejlődését és a személyiség megerősödését hozta magával. Tudtam, hogy ez egy pozitív lépés – egy öntudatos gyermek, aki végre kiáll önmagáért, és nem bújik el az óvónő ölében, amikor csak lehet! De amikor egy osztályra való, sokszor hasonlóan határozott gyerek gyűlik össze, ez elkerülhetetlenül konfliktusokhoz vezetett.

Mindig hittem abban a pedagógusban, akire rábíztam a lányomat - ezért is választottam őt. Tudom, hogy látja, mi történik a gyerekek között, és képes megfelelően kezelni a nézeteltéréseket, már csak azért is, mert 50 éves rutinja van ebben és nagyon nyílt, őszinte, egyenes embernek ismertem meg.

Derült égből jött kínos üzenetek

Már első osztályban történt valami: egy számomra teljesen ismeretlen anyuka egyik este rám írt Messengeren, hogy a lányom csúnyán beszél az övével, és a gyereke emiatt minden nap sírva megy haza. Döbbenten olvastam. Ez nem illett bele abba a képbe, amit a lányomról kialakítottam, miközben persze pontosan tudtam, hogy nem csomagolhatom az idill álcájába, mert ő is csak egy gyerek, aki nyilván hibázik a szocializálódása során. Megígértem az anyukának, hogy elbeszélgetek vele erről. Később persze kiderült, hogy az érintett kislány sem az a törékeny, visszahúzódó alkat, akinek otthon hiszik - sőt, meglehetősen manipulatív, számos gyerekkel van konfliktusa.

A következő üzenet egy másik, számomra szintén ismeretlen szülőtől érkezett. Azt mesélte, hogy a lányom annyira "kérte" a kisfia tízóraiját, hogy végül ő odaadta, így a kisfiam éhesen tért haza. Az eset után másnap elhatároztuk, hogy ugyanazt a tízórait megvesszük, és a lányom visszavitte a kisfiúnak. Otthon megbeszéltük, hogy bár tudom, szoktak egymás között ételt cserélni, ezentúl inkább ne "alkudozzon" a kisfiúval, hanem inkább a többiekkel cserélgessen.

Hosszú ideje foglalkoztat ez az üzenet, mert úgy érzem, hogy az anyuka nem a megfelelő módon kezelte a helyzetet. A lányom nem "elvette" a tízórait, hanem csupán elkérte azt, amit a másik fiú önként felajánlott. Ha fordított helyzet állt volna fenn, én biztosan leülnék vele, és megbeszélném, hogy ha éhes, ne adja oda az ételét, és ne cserélje el olyasmire, amit nem szívesen fogyaszt.

Mikor érkezik el az a pillanat, amikor érdemes megszólalni?

Ezek az élmények mély gondolatokat ébresztettek bennem: hol húzódik az a határvonal, amikor valóban szükség van arra, hogy kölcsönösen figyelmeztessük egymást? Mikor indokolt, hogy egy szülő felkeresse a másikat – akár úgy, hogy még sosem találkoztak? És mikor érdemesebb ezeket a helyzeteket inkább a négy fal között, vagy a pedagógus segítségével kezelni?

Hiszek abban, hogy a fókuszunknak elsősorban a saját gyermekünkre kell irányulnia, nem pedig más gyerekek szüleire. Elsődleges feladatunk, hogy megtanítsuk gyermekünknek a határokat: hol van a határ, ami már bántó lehet mások számára, és mit tehet, ha őt magát éri sérelem. Ezen a folyamaton keresztül, ha szükséges, érdemes bevonni a pedagógust is, hiszen ő az, aki nap mint nap a tanulási környezetben van jelen, és jól ismeri a diákok közötti kapcsolatokat és dinamikákat.

A szülők közvetlen beavatkozása, legyen az egy üzenet vagy akár egy konfrontatív beszélgetés, véleményem szerint csak akkor indokolt, ha valóban súlyos, rendszerszintű problémával állunk szemben, és más megoldási lehetőségek már kimerültek. Fontos, hogy ne felejtsük el, hogy minden üzenet mögött a másik fél is ott áll. Gondoljunk csak egy édesanyára, aki szintén rendelkezik egy gyermekkel, és aki mélyen hisz abban, hogy ismeri a saját gyerekét. Ő is azon fáradozik, hogy megértse, hol ér véget az ő felelőssége, és hol kezdődik a gyermekeé.

De ez a határvonal igazán vékony, mint egy hajszál.

Minél többször szembesülök ezekkel a helyzetekkel, annál erősebben érzem: nemcsak arról van szó, hogy "szóljunk vagy ne szóljunk" egymásnak. A valódi kérdés inkább az, hogy tudunk-e kapcsolódni a másik szülőhöz emberként. Hogy nem pusztán a saját gyerekünkért szólalunk meg, hanem úgy is, mint akik pontosan tudják, milyen nehéz ez az egész.

Néha az is elég lenne, ha nem is írnánk rögtön, csak megkérdeznénk a gyerekünktől: "Szerinted a másik kislány is ugyanígy meséli el a történteket otthon?"

Hasznos lenne, ha a másik gyerek történetében nem csupán az ellenséges vonásokat kutatnánk, hanem észrevennénk azt az embert is, aki lehet, hogy hasonlóképpen érez, mint mi: tele kétségekkel, lázadó szellemmel, a figyelemre áhítozva, vagy egyszerűen csak kimerült aznap.

A szülőség nem verseny és fontos lenne meglátnunk, hogy nem egymás ellen játszunk, hanem közösséget építünk. Ha valamit megtanultam eddig az iskolai konfliktusokból, akkor az az, hogy a legtöbb helyzet nem fekete-fehér, és nem mindig az igazság számít a legjobban, hanem az, hogyan kezeljük. Hogy tudunk-e példát mutatni emberségből, türelemből, együttműködésből.

Hogyan lehetne elvárni, hogy gyermekeink ne a csúnya beszéd és drámai konfliktusok eszközeivel próbálják megoldani a nézeteltéréseiket, ha mi magunk is mérgünket hangosan, káromkodva vetjük papírra minden apró probléma kapcsán? És hogyan bízhatnánk abban, hogy kiállnak magukért, felelősséget vállalnak és önállóságot tanulnak, ha állandóan a döntéseiket felülbíráljuk, és a fejük fölött irányítjuk az eseményeket?

Lehet, hogy az igazi változást nem a másik család életébe való beavatkozás hozza el, hanem inkább a saját gondolataink mélyebb megértése. Érdemes lenne egy kis önreflexiót gyakorolnunk, mielőtt rákattintunk a küldés gombra.