Amit Amerika hosszú évtizedek alatt felépített, azt egyetlen pillanat alatt tönkreteheti - A font esete figyelmeztető példa az Egyesült Államok számára.

Üdvözöljük az "On the Other Hand" rovatban, ahol a Portfolio véleménycikkei kapnak helyet. Ezen írások a szerzők egyéni nézeteit tükrözik, amelyek eltérhetnek a Portfolio szerkesztőségének hivatalos álláspontjától. Ha szeretné megosztani gondolatait a témával kapcsolatban, ne habozzon, küldje el írását a [email protected] címre. A megjelent cikkeket itt találja.

Pontosan 100 évvel ezelőtt, 1925 áprilisában Winston Churchill, aki akkor pénzügyminiszter volt, egy sorsdöntő lépést tett: a fontot visszaállította az aranystandardra, méghozzá az I. világháború előtti árfolyamon. Ez a döntés mély hatással volt a brit gazdaságra és a pénzügyi stabilitásra, és hosszú távon jelentős következményekkel járt.

Churchill abban az időszakban - eltérően a jelenlegi Scott Bessent amerikai pénzügyminisztertől - két ellentétes cél között hánykolódott.

Hogy Churchill miért az első irányt választotta, az nem világos. A történelmi múlt - miszerint az I. világháborút megelőző időszakot a brit gazdasági elsősége jellemezte az aranystandardrendszer alatt - a monetáris status quo ante visszaállítása mellett szólt. A londoni City, vagyis a pénzügyi szektor lobbizott az arannyal és a dollárral szembeni I. világháború előtti árfolyamhoz való visszatérésért. E megoldás legfőbb ellenzőjének, John Maynard Keynes-nek nem volt jó estéje, amikor lehetőséget kapott arra, hogy a pénzügyminiszter előtt érveljen saját álláspontja mellett.

A meghozott döntés következményei végül jórészt a terveknek megfelelően formálódtak.

A magas kamatok, amelyek az erős font és az árfolyam védelmét szolgálják, nem bizonyultak hatékony megoldásnak. Ugyanakkor a brit gazdaság gyenge teljesítményét kizárólag az árfolyam ingadozásaira fogni túlságosan egyszerűsítő megközelítés lenne.

Nagy-Britannia hagyományos exportágazatai, mint a textil- és acélipar, valamint a hajógyártás, mára komoly kihívásokkal néznek szembe. A versenytársak között olyan később iparosodott országok tűnnek fel, amelyek modernebb gyártási létesítményekkel rendelkeznek, például az Egyesült Államok és Japán. E versenyhelyzet jelentős nyomást gyakorol a brit iparra, amelynek alkalmazkodnia kell a folyamatosan változó globális piaci környezethez.

Az akkori helyzet nem különbözött attól a versenytől, amelyet jelenleg az amerikai feldolgozóipar él meg Kínával és más feltörekvő piacokkal szemben.

A jelenlegi helyzethez hasonlóan akkoriban is kérdéses volt, hogy egy gyengébb árfolyam valóban jelentős hatással lett volna-e a körülményekre, különösen a feltörekvő szereplők térnyerésének fényében. Az Egyesült Királyság 1930-as években bevezetett vámintézkedései sem tudták feltámasztani a hagyományos brit iparágakat.

Sőt, Nagy-Britannia még a font 1931-es leértékelése után is nehezen tudta fejleszteni az új iparágakat, az elektrotechnikát, a gépjárművek és tartós fogyasztási cikkek gyártását. Az Egyesült Államok és más országok gyorsabban meghonosították az új technológiákat és termelési módszereket, például a futószalagot. A szakszervezetek harciassága visszatartotta a beruházásokat. Hiány volt a megfelelő készségekkel és munkamorállal rendelkező munkavállalókból. Ezek a panaszok nem különböznek a TSMC új arizonai félvezetőgyárának vagy a Samsung texasi chipgyártó üzemeinek vezetőitől hallott mai panaszoktól.

Természetesen az sem segített, hogy az 1930-as éveket kereskedelmi háborúk és egy évtizedes gazdasági hanyatlás jellemezte.

E nehézségek ellenére a font nemzetközi valutaként betöltött funkciója sikeresen átvészelte az 1930-as évek viharait.

A fonttal kapcsolatos tanulságok világosan kirajzolódnak mindazok számára, akik a dollár nemzetközi valutakénti dominanciájának fenntartására fókuszálnak.

Az USA minden jel szerint az ellenkező utat választja, kockáztatja a pénzügyi stabilitást, ha kell, ha nem, vámokat vet ki, és szövetséges partnereit elidegeníti.

Amit Amerika hosszú évtizedek kemény munkájával és küzdelmeivel felépített, azt egyetlen pillanat vagy akár egy elnöki aláírás képes romba dönteni.

Churchill jól tudta, milyen veszélyekkel járnak a döntések. Ahogy ő mondta: "Egy építkezéshez hosszú évek kitartó és nehéz munkája szükséges, míg a rombolás egyetlen, meggondolatlan lépéssel is véghezvihető."

Barry Eichengreen egy neves közgazdász, aki a globális pénzügyi rendszerek és a gazdasági válságok szakértője. Munkássága során számos könyvet és cikket publikált, amelyekben a nemzetközi kereskedelem, a pénzügyi politikák és a monetáris rendszerek összefüggéseit vizsgálja. Eichengreen különösen jól ismert a 2008-as pénzügyi válság és annak következményeinek elemzéséről, valamint arról, hogy miként lehetne megerősíteni a globális pénzügyi stabilitást. Széleskörű tapasztalattal rendelkezik a közpolitikai tanácsadás terén is, és rendszeresen szerepel különböző médiában, ahol a gazdasági eseményekről és trendekről osztja meg véleményét.

A Kaliforniai Egyetem (Berkeley) közgazdaságtan és politológia területén jártas professzora, aki 1997 és 1998 között a Nemzetközi Valutaalap (IMF) kiemelkedő tanácsadói szerepét töltötte be. Munkássága számos területet érint, beleértve az árfolyam-politikai stratégiákat, valamint az európai és ázsiai gazdasági integráció dinamikáját, továbbá az IMF politikai irányelveinek elemzését is.